2011. február 28.

Egy kis mese







Alphonse de Lamartine: A libanoni cédrusok kara

Kinek fejünk fölött visz utja
a szélnek mondd el, sasmadár,
hogy gyökeretvert árbocunkra
viharja mindhiába száll.
Hiába zúg e légi zsarnok,
tördelni mindhiába bajmog
a karjainkat szerteszét!
Csak rajta! Legvadabb csapatja
csak álmainkat ringatgatja,
s hajunkat szórva zeng zenét.

Sziklán születtünk önmagunktul,
istenkéz ültetett ide,
sötétzöld büszke koszorúul
állottunk Éden fölibe.
S ha éve jő a vízözönnek,
Ádám fiai idejönnek
megmentő magasunk felé,
s majd Ábrahám s a pátriárkák
fánkból faragnak szekrényt, bárkát:
faház a vándor istené.

S midőn fogságban sínylett törzsük
ismét Hermon csúcsára lát,
szent szálainkkal mi födözzük
Salamon fényes templomát;
s midőn egy Ige majd testté lesz,
s midőn e test keresztfán vérez,
s ott égi szent atyjára vall,
e bús magasztos áldozatnál,
ennél is águnk lessz az oltár:
a kereszt rólunk lesz a galy.

S csodák emlékét üdvözölni
sok komoly zarándokcsapat
fog attólfogva hozzánkjönni
s törzsünkre nyomják ajkukat;
a szentek, költők és a bölcsek
lombunk zúgását lesni jönnek,
mely mint a vízesés nesze;
s jövendőmondó árnyunk alján
fakad belőlük legszebb dal tán,
csodásan mint e lombzene.

(Fordította: Babits Mihály)

Alphonse de Lamartine: Invokáció

Ki fölgyúltál nekem e sivatag világban,
egekből földre szállt vándor e tájon át!
s felém ragyogtatod a súlyos éjszakában
a szerelem szent sugarát:
ámult szemem előtt tovább ne titkolózz már,
áruld el a neved, hazád és végzeted;
szólj: földi asszony lánya volnál,
vagy csak egy égi lehelet?


Az örök fény ölén melenget már a holnap?
Vagy itt lenn, kínja közt a gyásznak és nyomornak,
itt kell járnod tovább kimért ösvényedet?
Ó légy bár földi nő, vagy angyala a mennynek,
s akárhogy hívjanak, bárhol legyen hazád:
hadd áldozzam rád életemnek
szerelmét és alázatát!


Ha sorsod egy velünk, s a sírba egy halál visz:
vezérelj, gyámolíts és tűrd el kegyesen,
hogy fölcsókolja szám szent lábaid porát is.
De ha nem otthonod mégsem e földi börtön
s angyalai húgát, visszaszólít a menny:
akit csak pár napig szerettél itt a földön,
emlékezzél rám odafenn!

(Fordította: Rónay György)

Érdekesség

Három múzsa

A középkor első felének költészete csupa himnusz. A nyelve latin. A lovagkor már a nő szolgálatát is feladatának tekinti. De a nők nem értettek latinul. Így lett tehát a líra nemzeti nyelvű. A szerelmi vers sokáig személytelen, nincs benne egyéni érzelem, bárki lehetne a múzsa. Ez akkor is így van, ha a múzsát megnevezi a költő.

Nézzünk három nagy itáliai írót a 14. századból. Dante életének nagy élménye volt, hogy kilencévesen meglátta a kilencéves kislányt, Beatricét. A lány alakja és az iránta érzett rajongás végigkísérte egész életén, bár aligha találkoztak. A lány szülei akaratából férjhez ment, majd hirtelen meghalt. Ekkor jelenik meg az Új élet című verskötetben az eszménnyé emelt Beatrice, akinek semmi köze a földi valósághoz. Majd ő lesz Dante kalauza az Isteni színjáték Paradicsomában.

Dante és Beatrice (Henry Holiday festménye)
Petrarca huszonhárom évesen ismeri meg a már asszony Laurát, szerelmes verseinek múzsáját. Ír az alakjáról, a lábáról, de a nő számára éppolyan elérhetetlen ábrándkép, mint Danténak Beatrice.


Bocaccio a nápolyi király törvénytelen lányába lesz szerelmes (majd másba is). Ez a szerelem valóságos, és nem csupán derűs percei vannak. A múzsa, Fiametta az egyik műben elmeséli, hogyan hagyta el szerelme, Panfilo. A nevek mintha árulkodnának az ízlés, a téma változásáról. Beatrice neve kapcsolatos a boldogsággal, Laura a dicsőséget jelentő babérral, Fiametta a lánggal, amely a szerelmest emészti.

Fiametta

142 éve halt meg Alphonse de Lamartine francia romantikus költő

A tó

Így tehát, mindig új partok felé csatázván,
mert éjünk örök, és nincs út visszafele,
horgonyt nem vethetünk az idő óceánján
egyetlen napra se?

Ah tó! Mily messze már az alig elsuhant év!
Hűs vized hasztalan várja a drága nőt;
nézd, egymagam ülök a kövön, hol tavaly még
mellettem láttad őt!

Így verte vissza vad zúgásod a hegyoldal,
így törték partodat porló hullámaid,
és a szél akkor is így szórta be haboddal
imádott lábait.

Emlékszel? - szótlanul ringtunk az esti csendben,
sehol semmi nesz a vizen s az ég alatt,
csak a két evező verte édes ütemben
zengő kristályodat.

S egy hang szólt hirtelen, amilyet soha még nem
hallott a part, s a visszhang visszasírt,
a hullám fölfigyelt, s az ajk, mely drága nékem,
ily fájó szókra nyílt:

"Állj meg, szárnyas idő! Órák, gyönyörű percek,
ne, óh ne fussatok!
Hadd élvezzük a gyors gyönyört, amit a legszebb,
legjobb napunk adott!

Elég boldogtalan sír, hogy csak vánszorogtok
sorsa terheivel;
vigyétek napjai sok kínját; aki boldog,
azt felejtsétek el.

Még, még! Csak percekért könyörgök, de tovaszáll
a szökevény idő;
'Ne siess' mondom az éjnek, s az egyre hátrál
a kelő nap előtt.

Szeress hát! röppen az óra, s csak bús kaland jut,
szeress, míg itt vagyunk!
Ránk nem vár kikötő, az idő parttalan fut;
elfut, s mi meghalunk! "

Irígy idő, lehet, hogy amit üdve meghint
a szerelemnek, a boldogság isteni
pillanatai is éppúgy eltűnjenek, mint
a balsors napjai?

Úristen! legalább a nyomukat, ha szöknek!
Hogyan? Hát oda mind? s örökre oda?
Ki adta, az idő, s aki elmossa, őket
nem ismétli soha?

Öröklét, pusztulás, múlt, sötét szakadékok,
mi lesz a lét, amit elnyel örvényetek?
Szóljatok: visszatér, ami mennyei szép volt,
ha így elsöpritek?

Ah tó! zord rengeteg! barlang, száz néma kőszirt,
mit az idő kímél, vagy új élettel ád,
őrizd meg ezt az éjt, óh szép természet, őrizd
emlékét legalább!

Hogy mindig itt legyen, nyugtodban, viharodban,
szép tó, itt, a derűs lombok képeiben,
a föléd meredő vad fenyőkben s a roppant
sziklákban: itt legyen!

A zefyrben, amely zokog és tovaszárnyal,
morajodban, melyet két partod visszazeng,
az ezüsthomlokú holdban, mely sugarával
szép tükrödön mereng!

Hadd modja majd a nád susogó szeleidben,
hadd mondja lebegő balzsamlehelleted,
hadd mondja hang, szin és lélek, hadd mondja minden,
hogy: "Szivük szeretett! "

                                                      (fordította: Szabó Lőrinc)

135 éve született a cimbalomművész

Rácz Aladár (Jászapáti, 1886. február 28. – Budapest, 1958. március 28.) Kossuth-díjas cimbalomművész.


Cigányzenész családból származott. 3 éves korában cigányprímás apjától - aki brácsás volt - tanult muzsikálni hallás után, mert a kottát még nem ismerte. Úgy emlékezett, az volt akkor a szokás, hogy a gyermeket megkérdezték, milyen hangszeren szeretne játszani. Az asztalon feküdt egy ócska cimbalom, ami nagyon tetszett neki és rámutatott, azt szeretné. Apja megmutatta hegedűn, hogyan kell a nótákat játszani. Igyekezett fél óra alatt ledarálni az egészet, mert a gyerekek az utcasarkon fütyültek, hogy menjenek már fürödni. Ott hagyta a cimbalmot, mint ki jól végezte dolgát.

Körülbelül nyolc-kilenc éves korában ugyanabba a zenekarba vették fel, melyben apja játszott. Azt mondták, hadd fejlődjön a gyerek, itt a zenekarban legalább minden nótát megtanul, amit nem ismer. Tizenhat éves volt, mikor Pestre került és először az Emke kávéházban játszott. „Az volt akkor számomra a világ közepe. Nekem nagyon tetszettek itt a fényes lámpák. Valami szénféle égett bennük. Én petróleumlámpás kis házba születtem, így hát persze meg voltam illetődve a fénytől, a ragyogástól” – emlékszik Rácz Aladár az ötven évvel ezelőtt készült interjúban. . Első koncertjét a jászberényi Lehel kávéházban adta, majd 14 éves koráig a helyi cigányzenekarban cimbalmozott. Ekkor elindult a fővárosba szerencsét próbálni. A pesti EMKE kávéházban muzsikált esténként, és világhódító tervekről álmodott. Egy impresszárió felfedezte, és Párizsba szerződtette. Az egzotikus magyar cigánymuzsika vonzotta a közönséget.


1910-től Párizsban, 1914-től Svájcban magyar, majd francia cigányzenekarokban játszott.

Rövidesen Spanyolországban, Skóciában, Egyiptomban, Svájcban vendégszerepelt. Híres muzsikusok nyilatkoztak róla elismeréssel . Saint-Saens a cimbalom Liszt Ferencének nevezte.

Az I. világháború alatt Svájcban megismerkedett Ernest Ansermet professzorral, Jaques-Dalcroze-zal, Igor Sztravinszkijjal, akik felfigyeltek játékára, művészetének tökéletesítésére ösztönözték és a komoly muzsika irányába terelték. Sztravinszkij cimbalmozni tanult tőle, s komponált is erre a hangszerre. 1926-ban Lausanne-ban adta első önálló cimbalomhangversenyét.
Ez a népszerűség nem elégítette ki Rácz Aladárt, többre vágyott. Könyveket vásárolt, tanulni kezdett. Egy genfi antikváriumban talált egy láda kottát, csembalódarabokat, és megpróbálta cimbalmon eljátszani őket. Kísérletezni kezdett. Újfajta cimbalomverőt készített, amely egészen más hangzásra volt képes.
Elsősorban barokk műveket írt át cimbalomra, és ezáltal teljesen kitágította a régi népi hangszer repertoárját. 1927- 35. között Franciaországban élt, Második feleségével, Yvonne Barblan zongoraművésszel közösen léptek fel.



1935-ben a honvágy hazahozta Magyarországra. Néhányszor szerepelt a Rádióban, majd következett a sorsdöntő bemutatkozás, az első hangverseny a Zeneakadémia dobogóján.
Ettől kezdve nemcsak koncertezett, hanem tanított is. Budapesten 1937-ben a Nemzeti Zenede, 1938-tól haláláig a budapesti Zeneművészeti Főiskola tanára volt, ahol számos kitűnő tanítványt nevelt. A cimbalomjátékot tulajdonképpen. ő emelte művészi színvonalra, a cimbalom általa lett hangversenyhangszer. Barokk és preklasszikus mesterek főként cembalóra írt műveit adta elő többnyire felesége, Yvonne Barblan zongorakíséretével.

Élet utolsó éveiben súlyos beteg volt. Tanítványait a farkasréti kis házában fogadta, és itt látogatták meg a világ minden tájáról érkezett csodálói, mint pl. Yedudi Menuhin. A rádió is otthonából közvetített hangversenyeket.

forrás

Én nem sokáig szeretnék élni, hanem csak jól és szépen. (Fodor Ákos)

2011. február 27.

Gyönyörűség




Longfellow: A nyíl és a dal

Egy nyílvesszőt a levegőbe lőttem,
Lehullt, nem tudom, hol, messze előttem;
Akármily gyorsan futottam,
Nyomába mégse jutottam.

Egy dalt a légbe lehelltem,
Lehullt, nem tudom, hol, nyomára se leltem,
Mert, haj, kinek van oly erős látása,
Hogy egy dal repülését lássa?

Nagy későre a nyilat véletlen
Egy tölgybe fúródva lelém, eltöretlen',
S a dalt - mikor utolsót rezgett éppen -
Megleltem egy barátomnak szívében.

(Ford.: Benedek Marcell)

A „Majomház-botrány”

Caruso New Yorkban a Hotel Savoyban bérelt szobát, a Central Park közelében, ahová gyakran indult sétára. Egy ilyen séta alkalmával, 1906. november 16-án egy civil ruhás rendőr letartóztatta, ugyanis egy nő azzal vádolta, hogy Caruso megcsipkedte a fenekét. Mikor a rendőrök betaszigálták egy zárt teherautóba, Caruso hisztériarohamot kapott, a rendőrségre érve pedig összeverekedett két rendőrrel, ezt követően becsukták egy zárkába. Egy óra múlva ötszáz dollár óvadék ellenében szabadon engedték, azonban amikor Caruso visszatért a hotelszobájába, ájultan esett össze. Másnap az újságok a címlapon hozták az esetet, a nő, aki molesztálással vádolta az énekest, nyomtalanul eltűnt, s mint később kiderült, a rendőröknek hamis lakcímet adott meg. A „Majomház-botrány” nagy zajt kavart a kor hétköznapjaiban, valódi hírlapi szenzáció volt.
A bírósági tárgyaláson a sértett nő nem jelent meg, azonban megjelent egy másik nő, aki azt állította, hogy Caruso régebben őt is zaklatta. Majd egy rendőr is tanúskodott, aki azt mondta, hogy neki egy másik nő mesélte egyszer, hogy őt is molesztálta Caruso, s bár a nő nem lett megnevezve, s így nem is tanúskodhatott, a bíró tíz dollár büntetés befizetésére ítélte az énekest, azzal az indokkal, hogy „a tett nem annyira az egyént, mint a közrendet és a közszemérmet sértette.”
Caruso mindvégig ártatlannak vallotta magát, a valóság azonban a mai napig nem tisztázott. Tény azonban az is, hogy Olaszországban és Latin-Amerikában is elfogadott férfiszokásnak számított egy hölgy fenekét megcsípni vagy megpaskolni, így nem kizárt az sem, hogy Caruso ösztönösen ezt tehette. De az is lehet, hogy Puccininek volt igaza, aki az egész esetet „az ellenséges impresszárió” számlájára írta.

138 éve született Caruso

1873. február 27-én született Enrico Caruso olasz operaénekes.



Nápoly nyomornegyedében nőtt fel. Tízéves korában már templomi gyermekkórusban énekelt, majd különböző mestereknél tanult.

1899-ben debütált a milánói La Scalában: a műsorváltozás következtében színre került Puccini-operában, a Bohéméletben Rodolphe szerepét énekelte. Milánó után London, a Covent Garden következett (1902), majd 1904-től a New York-i Metropolitan. Londonban az ismertebb operaénekesek rendszeresen eljártak Guffanti vendéglőjébe, ahol Caruso a művésztársaság központja lett. Korának legismertebb énekese volt, ragyogó, ércesen és mégis selymesen zengő hangjában az olasz hangzás szépségeszménye testesült meg.


Számtalan szerepe közül kiemelkedett Radames alakítása Verdi Aida című operájában - a Celeste Aida kezdetű áriát sokan hallhatták a His Masters,s Voice felvételén. A budapesti Operaházban 1907-ben Radamest énekelte az Aidában. Nem rajta múlott, hogy sikere nem volt teljes. Carusót Budapesten tízszeresére emelt helyárakkal léptették fel - a bevételt a tüdőbetegek javára fordították. A nézőtéren helyet foglaló sznobok másmilyen hangot vártak az énekestől és érzéketlenek maradtak Caruso csodálatosan kulturált éneklése iránt. Valójában a közönség `bukott` meg azon az emlékezetes budapesti estén.


Nápolyban hunyt el 1921. augusztus 2-án.

Henry Longfellow: A természet

Mint nyájas anya, ha letelt a nap,
ágyba vezeti apró gyermekét,
ki menne már, de ellenkezne még,
tört játéka a padlón ott maradt,
az ajtón át is arra nézne csak;
csillapító vigasznak nem elég
ha bátorítják: lesz helyette ép -
szebb lesz talán, de több gyönyört
nem ad.

Így bán velünk a természet, keze
játékainkat sorba elszedi,
s pihenni úgy kísér, oly kedvesen,
menjünk, maradjunk,
nem tudjuk mi se;
elménk se érti, álommal teli,
hogy nő fölé a messzi rejtelem.

Fodor András fordítása

204 éve született Longfellow

1807. február 27-én született Henry Longfellow amerikai költő.


Műveiben a romantika szelíd változatát képviselte: híres elbeszélő költeménye a trocheikus verselésű Hiawatha, amelyben az észak-amerikai indiánok eredethagyományait felhasználva megalkotta az amerikai műeposzt. Szonettjei az angol nyelvű költészet kiemelkedő alkotásai. Sok verse és balladája szinte népdalszerűen maradt fenn. Angolra fordította Dante Isteni színjátékát.

146 éve halt meg az első magyar regény írója, Jósika Miklós

Jósika Miklós, branyicskai báró (Torda, 1794. április 28. – Drezda, 1865. február 27.) író, újságíró, a magyar romantikus regény megteremtője.


Az Abafival megteremtette az első magyar romantikus regényt, és ezzel elfoglalta vezető helyét az irodalmi olvasmányok között. Jósika Miklós a regénnyel a magyar irodalom középpontjába lépett, regényei Jókai Mórig a legolvasottabb magyar könyvek voltak.

Az olvasóközönség nagy lelkesedéssel fogadta, a kor legnagyobb kritikusa, Szontagh Gusztáv így kezdte kritikáját: „Uraim, le a kalappal!” A francia romantika kibontakozásának korában Jósikával végre egy olyan prózai elbeszélő jelent meg a magyar irodalom porondján, aki tud lebilincselően mesélni, fordulatos történeteket bonyolít, de olyan kitűnő szerkesztői érzékkel, hogy az olvasó szakadatlanul nyomon követheti, sehol sem húzza túl hosszúra a történetet, nem szűkszavú, de nem is beszél fölöslegesen. Az Abafi a magyar irodalom egyik legjobban komponált regénye. És ami nem kevésbé fontos: alakjai szemléletesek, szinte ismerőseinkké válnak. A háttérben pedig színesen tárul ki az erdélyi múlt és az erdélyi táj.

Jósika Miklós báró sírja Kolozsvárott,
a Házsongárdi temetőben.

Az 1848-as forradalom bukása után el kellett menekülnie az országból, Brüsszelben telepedett le. A távollétében halálra ítélték. Jósika az emigrációban is folytatta a regényírást, a könyveket a felesége, Podmaniczky Júlia fordította németre. Tíz évig tartott, mire a regényei a külfölfi sikert is meghozták a számára, az alatt nehezen éltek, a felesége például csipkekereskedést is nyitott, hogy fenn tudják tartani magukat. A regényeket magyar nyelven névtelenül adták ki, csak 1860 után használhatta ismét a nevét a regényeihez. Ekkor újra hazatérhetett volna, de Kossuthhoz hasonlóan ő sem vállalta a nemzeti rabságot. 71 évesen, 1865-ben halt meg, Magyarországon nemzeti gyászként vették tudomásul elmenetelét, Jókai írt gyászbeszédet az emlékére.

Az ember ismeretei nem szárnyalhatják túl tapasztalatát. (Locke)

2011. február 26.

Konyhai zsák




Victor: Hugo: Az éj, az éj, az éj

Az éj, az éj, az éj, s az éjbe-mélybe halva
megkezdődik a tenger végnélküli siralma.
           Remeg a tengerész.
Az ember fölzokog, azt mondja: "Miserere",
s az ég, a lég zokog, felel a bús zenére,
           és hangja ködbe vész.

Sóhajt a sziklapad, melyet eltorlaszoltak
csalánok, giz-gazok. Most kelnek ki a holtak.
           Hallják e síri neszt?
A rút beléndek is borzong az éji szóra,
titokzatos szárán kinyíl a mandragóra,
           az is beszélni kezd.

Mért reszket a bokor? S mért rí a fa oly árván?
Mi fáj nekik, mi fáj? Mért könnyezik a márvány
           az éjbe mindenütt?
Mindegyikük talán egy bűnös, ősi Káin
s jaj, a fényt keresik ítélet éjszakáin,
           könnyük van, s nincs szemük.

Nyöszörög a hajó, mint az, aki leroskad,
kéménye nyikorog, s fehérlő, viharos hab
           csap rá, gyönggyel tele.
Az árnyba rák uszik, tüskéshal, nagy uszonnyal
és lüktet, vemhesen szörnyekkel és iszonnyal,
            a víz vad élete.

A mély bozót üvölt, és vele bősz vezérek,
Kambyses, Sulla és Nimród, kit rág a féreg,
           hollócsapat riog.
És láncra vert rabok panaszszava döcög föl
a förgetegbe a nyirkos-hűs tömlöcökből,
           ordítnak a sirok.

Ki jár a partokon, ki álmodik e titkos
órán, mikor a rém kísért, s az éji gyilkos
           sunyítva utrakél?
S mért bőg úgy az erdő, e szörnyű székesegyház,
s mért jajgat és hörög, míg lengő kötelet ráz
           s halálra kong a szél?

Szájak susognak most, füled bal muzsikát hall,
és látod az uton bozontos lombon által,
           temetés megy alant.
Bömböl a szélvihar, ahogy kifér a torkán,
sápadt sírkerteken sötétedik az orkán.
           Ó mondd: kié e hang?

Mi e roppant zsoltár és éneke e földnek,
melyet az ég is zeng és senki meg nem ölhet,
           nem fojt el semmise?
A büszke hullám is csak ezt dübörgi karba,
a víz, a nád, a fű ezt zengi fölzavarva,
           mi e bús gyászmise?

Ó elmulás, hallom ijesztő orgonádat,
melyen a természet minden lármája áthat,
           s zátonyzugás követ,
a billentyűknél a Halál ül odabújva
s feketét és fehért érint olykor az ujja:
           koporsód, sírköved.

Kosztolányi Dezső fordítása

Tartini: Ördöt - trilla 2.

Érdekesség

A frígiai sapka

Frígiai sapka látható a Franciaországot jelképező nőalak, Marianne fején. Hogyan került ez a sapka Franciaországba? A fejfedő gyapjúból vagy puha nemezből készült, a fejre simult, a csúcsa előrehajolt. A kis-ázsiai Frígiában használták először, innen terjedt nyugatra. A görög művészetben a keleti embert jelképezte. Rómában viszont már azt jelentette, hogy viselője felszabadított rabszolga, akit nem lehet elfogni. Brutus állítólag fríg sapkát tett Caesar mellére, miután leszúrta. Néró halála után a római nép rudakon frígiaia sapkákat emelt a magasba.




A történelemben tehát a szabadság jeleként szerepelt.
A Földközi-tenger hajósai - szabadságuk hangsúlyozására - frígiai sapkát viseltek.
Innen került be a francia történelembe. A francia forradalom idején a szabadság jelképe lett, azt szimbolizálta, hogy viselője köztársaságpárti. Igazán népszerűvé a marseille-i önkéntesek tették, akik 1792-ben frígiai sapkával a fejükön vonultak be Párizsba. Többen - köztük Robespierre is - szót emeltek a sapka ellen, mondván, hogy a forradalom jelvénye a háromszínű kokárda, a viselését nem tudták megakadályozni. Később is minden francia forradalomban a szabadság jelképe maradt. III. Napóleon császársága idején az egyik titkos forradalmi társaságot Marianne-nak csúfolták. A társaság tagjai büszkén vállalták a nevet, jelvényül nőalakot választottak, akit Marianne-nak neveztek, és a fejére fríg sapkát tettek. Ez az alak ma is a francia köztársaság egyik jelképe.

Victor Hugo: Halottaink



Félelmes, elhagyott mező a nyoszolyájuk.
Vérük iszonyatos tóba gyűlik alájuk,
keselyű tépi fel a testük belsejét;
kihűlt tetemeik, a füvön szerteszét,
torzak, szederjesek s ugyanoly rémitőek,
mintha villámcsapás sújtotta volna őket;
koponyájuk, akár egy süket kődarab;
szobrok a hó fehér szemfödele alatt;
a görcsbe merevült, elszáradt hullamarkok,
úgy tetszik, szívesen forgatnák még a kardot;
a nyelvük béna már, szemük kivájt üreg;
tétova álmaik dermedt tava felett
suhan az éjszaka; véresek, összetörtek,
mint kit gyalázatul ló farkához kötöttek;
nyüzsög rajtuk a sok hangya, pondró, bogár;
őket a föld öle félig elnyelte már,
akár a tengerár a süllyedő hajókat;
csontvázuk mészfehér, és napról napra korhad,
s Ezékiel szavát idézi föl nekünk;
vágott s szúrt sebeket láthat rajtuk szemünk,
a golyóroncsolás tátong legrémesebben;
dermesztő szél süvölt a dermedt, síri csendben;
csupasz tetemüket záporeső veri.

Irigylem sorsotok, hazám halottai.

Kálnoky László fordítása

209 éve született Victor Hugo

Victor-Marie Hugo (Besançon, 1802. február 26. – Párizs, 1885. május 22.) francia költő, regény- és drámaíró, politikus és akadémikus.



Költő volt, a francia nyelv és a francia verselés mindenkinél gazdagabb, és látványosabb  művésze. Ez a költő évtizedeken át volt a legvitatottabb, majd a legdivatosabb drámaíró egész Európában.
Gazdag drámai terméséből a bemutatón nagy botrányt kavart Hernani 1830 és A királyasszony lovagja 1838 maradt a legélőbb. Alexandre Dumas, Hugo kor- és küzdőtársa a romantikus dráma elfogadtatásában írja Emlékirataiban: ”Az Hernani bemutatója örökké emlékezetes marad a színházak történelmében.
Színházi bemutatkozása példátlan botránnyal kezdődött, a nézőtéren összeverekedett a közönség haladó és maradi része.



Pályája kezdetén vad romantikus történetekkel jelentkezett: Első nagy regényében (A párizsi Notre-Dame) a középkorvégi Párizs történeti tablóját festi meg, s drámáihoz hasonlatosan a népet, az egyszerű származású embereket teszi főszereplővé.

Pályája kezdetén vad romantikus történetekkel jelentkezett: Első nagy regényében (A párizsi Notre-Dame) a középkorvégi Párizs történeti tablóját festi meg, s drámáihoz hasonlatosan a népet, az egyszerű származású embereket teszi főszereplővé.



Bűnügyi regény - tanúi vagyunk Javert, a rendőrkopó elkeseredett erőfeszítésének, hogy leleplezze és újra börtönbe juttassa Jean Valjeant, a szökött fegyencet. egy tiszta, szép szerelem, Marius és Cosette vonzalmának története is helyet kap a regényben - de a mű mindenekelőtt a nyomorultak eposza: a lelkiismeret-furdalása és a tettei által megváltozott Jean Valjeané, a prostituált Fantine-é, a szegénység, az anyai szeretet áldozatáé, s a legendás figurává emelkedett, elhagyott utcagyereké, Gavroche-é. Az emberi szív tiltakozása ez a regény minden igazságtalanság, nyomor és szegénység ellen.
Önéletrajza, beszédei, cikkei, tanulmányai, útirajzai ugyancsak jelentősek.

Tartini: Ördög - trilla

241 éve halt meg a hegedű virtuóza

Guiseppe Tartini (Piranó, 1692. április 8. – Padova, 1770. február 26. ) olasz barokk zeneszerző, hegedűművész és legendás hegedűtanár.


A hagyomány szerint több mint 200 hegedűversenyt írt, de csak 135 maradt az utókorra és csak 18 jelent meg nyomtatásban szerzőjük életében.Albinoni és Torelli versenyműtípusait fejlesztette tovább. Korai műveire jellemző a nagy fokú virtuozitás, technikai nehézségek halmozása, a gazdag díszítettség (trillák, kettős trillák, kettős fogások halmozása).
A leghíresebb szonátája az Ördögi trilla. Ehhez az a legenda fűződik, miszerint a zeneszerző álmában megjelent a Sátán és eljátszott neki egy hegedű darabot. Mikor Tartini felébredt, leírta, amit álmában hallott. Így született meg ez a szonáta. Tartini hegedűművészetét is az ördöggel hozták kapcsolatba, akárcsak később Paganini játékát.

“Nem a halál az, amitől az embernek félnie kellene, hanem az, hogy soha nem kezd el élni.” (Marcus Aurelius)

2011. február 25.

Szép minta



Ady Endre: A vidám Isten

Összetévesztitek a Halállal,
Holott Ő a Halálnak is ura
S akkor vagytok a közelében,
Ha kötekedtek a Halállal.

Ha így szóltok: éljen az Élet,
Derít rátok a Halál ura,
Derít rátok s örül az Isten
Ha így szóltok: éljen az Élet.

A magyar operett

Király Színház, 1904. Medgyaszay Vilma (Iluska), Fedák Sári (Kukorica Jancsi)
A 19. század végén megszületett a sajátosan magyar operett. Az átütő sikert azonban 1902 hozta: december 20-án került színpadra Huszka Jenő "Bob herceg"-e a címszerepben Fedák Sárival. A következő években táblás házak előtt mennek az egymást érő Huszka-operettek: az "Aranyvirág", a "Gül Baba", a "Tündérszerelem".
Napjainkig tartó óriási sikert arat Kacsóh Pongrác a "János vitéz"-zel.

1903-ban a "Drótostót" című operettjével válik ismertté egy hazai születésű zeneszerző, Lehár Ferenc. Operettjei nemcsak a magyar közönség rajongását, hanem világhírnevet is hoznak számára.

Lehár Ferenc: A Víg özvegy
1905-ben kerül színpadra a "Vig özvegy", 1909-ben a "Luxemburg grófja", 1910-ben a "Cigányszerelem" című daljátéka.

A korabeli operett valamennyi kellékét felvonultatta az 1908-ban bemutatott "Tatárjárás" című darab, Kálmán Imre műve volt. Volt benne minden: kastély, grófnő, huszártiszt.
A világháború véres valósága még inkább növeli a tömegek kikapcsolódás iránti vágyát.
1916-ban indul hódító útjára Szirmai Albert "Mágnás Miská"-ja és Kálmán Imrétől a "Csárdáskirálynő".



Siker övezi Jakobi Viktor századelőn induló pályáját is: 1911 végén mutatják be tőle az amerikai környezetben játszódó "Leányvásár"-t.

A felhőtlen derűjű darabok a csillogó, könnyed, érzelmes, de mindenekelőtt könnyen dúdolható zenei betétekkel természetesen megteremtették a megfelelő színésztípust is: a primadonnát (Fedák Sári, Küry Klára, Petrás Sári, Pálmai Ilka, Haraszti Mici) és a hódítóan elegáns bonvivánt (Rátonyi Ákos, Király Ernő, Nyáray Antal).

304 éve született a komédia mestere

Carlo Goldoni (Velence, 1707. február 25. – Párizs, 1793. február 6.) olasz komédiaíró.



Carlo Goldoni végig nevetett és végig nevettetett egy izgalmakkal teljes évszázadot, méghozzá két nyelven: olaszul és franciául. A kor nevezetes, nagy hatású írói - Voltaire, Rousseau, a Bécsben élő Metastasio, Goethe - elismeréssel írnak, beszélnek róla. Van úgy, hogy vígjátékait egyszerre játsszák Párizsban, Velencében, Bécsben, Weimarban. Halála óta is a legtöbbet játszott színpadi szerzők közé tartozik.



A nagy ókori görög és latin komédiaszerzők, és az előbbi században élt Moliére után ő fedezi fel a színpad számára a humor új forrásait, amelyek azóta is elemei az újkori és még újabb kori vígjátékoknak.
Több mint 150 színművet írt, ezeknek java része vígjáték. Az antik görög drámákat és főleg a latin vígjátékírókat - Terentiust, Plautust - végigolvasta. Ezektől tanulta meg a humor lényegét. Úgy készült tudósnak, hogy már diákkorában drámákat írt, és az életben megismert érdekes alakokat szerepekké formálta.

105 éve halt meg Prielle Kornélia

Prielle Kornélia (Máramarossziget, 1826. június 1. – Budapest, 1906. február 25.) színésznő, a Nemzeti Színház örökös tagja.


1844-ben a pesti Nemzeti Színház szerződtette, de a vidéki színházak jobban vonzották, így 1845-ben újra vidékre távozott. 1846-ban Debrecenben játszott, itt ismerkedik meg Petőfi Sándorral, aki látva a művésznő csodálatos játékát, megkérte a kezét és csak a véletlenen múlott, hogy ebből nem lett házasság.
A művésznő azonban élete végéig őrizte Petőfi szenvedélyes fellángolásának emlékét, baráti társaságban mindig megható tisztelettel említette Petőfi nevét.

Prielle Kornélia tevékenyen részt vállalt az 1848-49-es forradalomból, mint Kossuth nagy tisztelője. A világosi fegyverletétel után a művésznő menedéket adott a forradalom üldözöttjeinek, így többek között Teleki Sándor ezredesnek. akihez később érzelmi kapcsolatok is fűzték. Erről tanúskodnak a művésznőhöz írt levelek és versek.

1887 májusában Prielle Kornélia vendégszereplésével nyitja meg kapuit a máramarosszigeti nyári színház, ahol Csíki Gergely "Buborékok" című vígjátékát adták elő. Prielle Kornélia belopta magát a nézők szívébe, játékát végtelen természetesség és igazi francia finomság jellemezte




A város heteken keresztül ünnepelte a kitűnő művésznőt, aki tiszteletdíját nagylelkűen az épülő kórháznak ajánlotta fel. 1890 áprilisában már Kolozsvár nézőközönsége tapsol a tehetséges művésznőnek. A kolozsvári színház igazgatója élő babérfával és remek kivitelű bársony támlásszékkel ajándékozta meg a művésznőt kitűnő játékáért. A támlásszék belső támláján a művésznő legjobb szerepeinek neve pompázik. A karosszék a máramarosszigeti Református Egyház tulajdonában van.
1891-től a Nemzeti Színház tiszteletbeli tagja. Több mint 260 színdarabban szerepelt.

Az igazság győzelme a szelídekre és a türelmesekre vár.(Pilinszky János)

2011. február 23.

Kis doboz



John Keats : Szonett a szabadban

Kit nagyvárosba zárt a sorsa rég,
oly édes annak, hogyha belelát
a mennybe s oda lehel egy imát,
hol telt mosollyal kék szinű az ég.
A szíve boldogabb lehet-e még,
mint ha hullámzó réteket talált
s olvas, gyepágyon nyujtva derekát,
egy szerelemtől epedő regét.
Ha este otthonába tér, a fül
még sejti a madár dalát, a szem
még rejti a kék, tág eget s örül.
S ő búsul, hogy a nap oly sebesen
száll, mint a tiszta űrön át röpül
egy angyal könnye, hullva csöndesen.

Vas István fordítása

190 éve halt meg Keats

John Keats (London, 1795. október 31. – Róma, 1821. február 23.), a nagy angol romantikus költők egyike, a "Szépség Költője."



La belle dame sans merci

Mi lelhetett, szegény fiú?
Magadba bolygasz, sáppadón. -
Madár se zeng már, kókkadoz
a nád a tón.

Mi lelhetett, szegény lovag?
hogy arcod bánattal csatás? -
A mókus csűre tellve, kész
az aratás.

A homlokodon liliom,
lázharmat, nedves fájdalom:
s arcod szegény rózsája is
fonnyad nagyon.

Egy hölgyet láttam a mezőn,
szépnél szebbet, tündérleányt:
a haja hosszú, lába hab
és szeme láng.

Kötöztem néki koszorút,
kösöntyüt, illatos övet:
s lám, édesen nyögell felém
és rám nevet.

Lépő lovamra ültetém,
szemem egész nap rajta volt:
ő tündérnótát énekelt
s felém hajolt.

Majd gyűjtött manna-harmatot,
vadmézet s ízes gyökeret
s szólt idegen nyelven, talán
azt hogy szeret.

És tündérbarlangjába vitt
és sírt, nagyon, sóhajtozott:
s én négy csókkal vad, vad szemét
lezártam ott.

S álomba dúdolt engemet
s akkor álmodtam - jaj! talán
utolsó álmom - a hideg
domb oldalán.

Sok királyt láttam, herceget,
arcuk sápadt, szemük írígy,
s szóltak: "La Belle Dame sans Merci
büvölt el így!"

És láttam éhes ajkukat
szörnyű intéssel nyilni rám:
és fölriadtam a hideg
domboldalán,

És jaj! ezért időzöm itt
magamba bolygva, sáppadón:
bár nincs madárdal, s kókkadoz
a nád a tón.

(fordította: Babits Mihály)

Kórházalapítás a lélek megmentésére

A burgundiai Beaune-ban felépül egy nagy kórház, a Hotel Dieu. Alapítója Nicholas Rolin (1376-1462), a burgundiai hercegek kancellárja.


Az alapító okiratban így szól magáról: "Én, Nichollas Rolin... csak a lelkiüdvömre gondolok. Mivel arra törekszem... hogy a földi javakat mennyei kincsekre cseréljem... megalapítok, felépítek és berendezek ... egy ispotályt."
Amikor 1451-ben a kórház megkezdi munkáját, hat asszony ápolja a betegeket. A működés első éveiben készül el a házirend és szabályzatgyűjtemény.
A kórterem egyben templomtér is, faboltozattal és oldalt a falba nyíló fülkékkel, amelyekben az ágyak állnak.
A csarnokszerű terem végén oltár áll, amelynek belső tábláit Rogier van der Weyden flamand művész az Utolsó ítélet jeleneteivel diszítette.
A betegágyakat a csarnok két hosszabb oldalán helyezték el úgy, hogy akár harminc fekvőbeteg is az oltárra vethette pillantását.
A ma múzeumként működő beaune-i Hotel Dieu lett példaadó mintaképe sok, Európa más vidékein felállított ispotálynak.

326 éve született Handel

Georg Friedrich Händel (Halle, 1685. február 23. – London, 1759. április 14.) német (szász) származású barokk zeneszerző, hangszeres előadó.

Mérei Ferenc: Az élet élhető



"Ez az élet élhető, ez az élet szerethető, ez az élet igazi élet. Valahogy keresni kell benne a hitelességet, amit borzasztó nehéz megtalálni. Rengeteget téved benne az ember. Hát nem tudom, tévedésnek lehet-e ezt nevezni. Nem téved igazán, hanem rengetegszer lép az ember úgy, hogy utána ezt a lépést megbánja, utána ettől a lépéstől rossz érzése van, hogy ezt talán mégse kellett volna. De aztán, ahogy megy előre az élet, és az ember túl nagy gaztetteket nem követ el, túl nagyokat nem hazudik, akkor mégis valahogy elfogadja azt, hogy élete valamilyen egység volt. Most még tán ehhez hozzá kell tennem azt, hogy az élet megtanulható, meg lehet tanulni az életet, meg lehet tanulni az életben valamilyen módon viselkedni, elfogadni az embereket, megérteni őket."

25 éve halt meg Mérei Ferenc

Mérei Ferenc (Budapest, 1909. november 24. – 1986. február 23.) pszichológus, pedagógus.


Mérei Ferenc (Budapest, 1909–1986) fővárosi kispolgári családban született, egyetemi tanulmányait
– mások mellett H. Wallon gyermekpszichológusnál – Párizsban végezte. Hazatérve Szondi Lipót tanítványa és munkatársa volt.
Állásvesztés, munkaszolgálat, hadifogság és szovjet katonáskodás után 1945-től kap lehetőséget szociálpszichológiai elméletének és reformpedagógiai gyakorlatának valódi kipróbálására.
Hatalmas mennyiségű, kiemelkedő minőségű munkát végezve jelentős – bár az újabb diktatúra által rövidtávon nagyrészt megsemmisített – eredményeket ér el. Ezekben az években intézetünk egyik  jogelődjének nemcsak hivatali vezetője, de szellemi irányítója is: többek között a világhírű „együttes élmény”kísérlet irányítója a mai Horváth Mihály téren.
1950-ben a perifériára szorítják, ’56-ban rehabilitálják, ám a forradalomban játszott szerepe miatt 1958-tól
1963-ig bebörtönzik.
Kiszabadulva klinikai pszichológus, a magyar lélektani oktatás egyik szürke eminenciása. Mindvégig  érzékelhető pedagógusi karizmája, a hatalom által perifériára szorítottan is változatlanul lángol, gyűjtve maga köré az újabb tanítványokat.
A ’70-es évek közepétől a gyermekcsoportok szociometriai vizsgálatain és a nevelési tanácsadók munkatársainak felkészítésén keresztül ismét intézményes, egyben személyes emberi kapcsolatba kerül a főváros oktatásügyével.
Örök ellenzékiként és meggyőződéses baloldaliként, súlyos betegségek után, a hatalom által mindvégig megfigyelten hunyt el.

Élni annyi, mint küzdeni. (Seneca)