2011. december 27.

Részlet Brehm: Az állatok világa című könyvéből

Elérkezett a várvavárt május 31-ike. Ezen a napon 48. juh, 2 kecske és néhány szarvasmarha – még pedig a beojtottak és be nem ojtottak egyaránt megkapták a maguk biztosan halálos lépfene-bacillus adagját. Roux térdig gázolt a sárban és bámulatba ejtette az egész tömeget azzal, – borszeszlámpáiból és bacillusokkal telt üvegjeitől környezve – hogy milyen hideg nyugalommal fecskendezte be az erős mérget a körülbelül 60 főnyi állatseregletbe.

Pasteur vagy ötvenszer ébredt fel ezen az éjszakán. Rettentő izgalomban hánykolódott szegény, hiszen egész tudományos reputációját tette föl erre a finom kísérletre, amelyben – elvei ellenére – megengedte azt az ő szempontjából merész és elharmarkodottnak látszó lehetőséget, hogy nem szakértő közönség ítélkezzék az ő tudománya fölött. Nem felelt Pasteurné asszonynak, aki hiába próbálta ébrentartani bátorságát: „meglátod, minden kívánságod szerint fog menni;” nem találta helyét a laboratóriumban; bár a följegyzések nem emlékeznek meg róla, de én biztos vagyok benne, hogy aznap buzgón imádkozott az Egek urához…

Nem volt meg benne az a bátorság, hogy talán léghajón szálljon fel, vagy kardpárbajra álljon ki – de megvolt benne az a fair play szellem, hogy vonakodás nélkül vesse magát alá annak a veszedelmes játéknak, amelybe az állatorvosok bevitték.

Az a tömeg, amely 1881. június 2-án Pasteur felett ítéletet volt mondandó, úgy aránylott az előző kettőhöz, mint valamelyes nagy, döntő futballmecs aránylik a vidéki tréning-mérkőzésekhez. Titkos tanácsosok, szenátorok csak úgy nyüzsögtek ebben a gyülekezetben; a méltóságosokat észre sem vették a nagy cirkuszi látványosság közepette: eltűntek azok mellett a nagytekintetű államfő-muftik mellett, akiket a nagyközönség csak királyi vagy hercegi lakzikon vagy temetéseken látott különben néhanapján. És a riporterek ott rajzottak a híres Blowitz árnyékában.

Két órakor vonult be Pasteur és egész kísérete az immár történelmi nevezetességűvé vált helyre és akkor már nem voltak kétkedők, ajkbiggyesztők, csak éljenzők és hurrázók a tömegben. A 24 beojtott juh közül, amelyek két nappal azelőtt millió és millió gyilkos, életerős lépfene-csirákat kaptak volt bőrük alá – egyetlen egy sem mutatott még csak egy kis hőemelkedést sem. Az egész falka nyugodtan eszegetett és kérődzött, mintha kilométernyi távolságban sem volna egyetlen egy lépfenebacillus felfedezhető.

De a be nem ojtott, a meg nem óvott állatok – micsoda félelmes látvány! – tragikus sorban feküdtek ott, szám szerint 22 szegény áldozat; és a még életben lévő kettő ott dülöngött a szomszédságukban az el nem kerülhető rettentő halálnak immáron biztos torkában. Orrlyukaikból és szájukból a közelgő lépfenés halál biztos jeleként fekete vércsöppek csöppentek le lassan a földre.

„Nézd csak, – ez a mondás járt szájról-szájra – ez a két állat maradt meg a be nem ojtottakból!”

Pasteur juhokat ojt Pouilly-le-Fortban, 1881. máj. 31.

Pasteur juhokat ojt Pouilly-le-Fortban, 1881. máj. 31.

A biblia nem részletezi azt a hatást, amelyet Jézus gyakorolt a kánai násznépre akkor, amikor a vizet borrá változtatta át, de Pasteur azon a napon, június 2-án mint modern csodatevő mágus járt-kelt az ámuló tömeg közepette és az a fölfedezés, amely nevéhez fűződött, ugyanolyan álmélkodást keltett, mint az Istenember csodatételei. Az egész tömeg – azok is, akik orrukat fintorgatták reá azelőtt, mélyen meghajtotta derekát az élénk, kistermetű, félig bénult ember előtt, aki olyan tökéletesen meg tudta védeni az élőlényeket a szabad szemmel nem látható ellenségek halálos ölelésétől. Én úgy látom, hogy ez a Pouilly le Fort-i gyönyörű kísérlet határköve az embernek a természet káros hatásai ellen való küzdelmében. Prometheusról nem jegyezte fel a legenda, hogy a jóltevő, az értékes tüzet az emberiség tapsai között hozta volna le az égből; Galileiről pedig ismeretes, hogy börtönbe vetették azokért a kutatásaiért, amelyek mindennél inkább alkalmasak voltak arra, hogy a világot átalakítsák. Azoknak a géniuszoknak pedig nevét sem ismerjük, akik elsőknek alkották meg a kereket, elsőknek találták fel a vitorlát és megtanították az emberiséget arra, hogyan kell a lovat idomítani és járomba törni.

Pasteur (ül) és Mecsnikoff (áll) a veszettségből kigyógyított gyermekek között.

Pasteur (ül) és Mecsnikoff (áll) a veszettségből kigyógyított gyermekek között.

Parasztház Pouilly-le-Fortban, amelyben Pasteur ojtási kísérleteit végezte.

Parasztház Pouilly-le-Fortban, amelyben Pasteur ojtási kísérleteit végezte.

Pasteur a csodálatosan hátborzongató színjáték közepette, miközben ott kergetődztek körülötte az életben maradt juhok és ott játszadoztak huszonnégy, nyomorultan elpusztult, vagy haldokló társuk tetemei között, úgy állott, kitéve a tömeg bámulatának, mint a hősök-hőse; egyszeriben meggyőzte a kétkedőket és átplántálta lelkükbe azt a megingathatatlan meggyőződését, hogy igenis a legyőzhetetlennek tartott betegségekkel meg lehet immár küzdeni. A leírt kísérlet sikerei mind nagyobb hullámokat vetettek. Briot dr. ismert állatorvos, aki addig a legnagyobb kétkedőknek egyike volt, odaugrott hozzá, amikor a be nem ojtott juhok utolsója utolsó perceit élte és így szólt: „Ojtsa belém Pasteur vaccináit éppen úgy, ahogy beojtotta azokat a juhokat, amelyeket olyan csodás módon mentett meg a halálos virustól! Aztán ojtson be engem is ugyanazzal a halálos vírussal, készséggel alávetem magam a kísérletnek! Az egész világot meg akarom győzni az ön csodás fölfedezésének igazságáról”.

Egy másik bűnbánóan verte mellét: „Igaz, hogy eddig mosolyogtam a bacillusokról szóló tanok felett, de bánom bűnömet!”

Pasteur nyugodtan válaszolt: „Hadd emlékeztessem önöket a Szentírás szavaira: „Jobban örül az Ég egy bűnbánó bűnösnek, mint kilencvenkilenc bűntelennek.”…

A nagy Blowitz a sürgönyhivatalba rohant és a londoni Times utján világgá kürtölte, hogy: „A Poully le Fort-i kísérlet a legtökéletesebben sikerült. Ilyen sikert még nem ért meg a világ eddig.”

Az új felfedezés híre hirtelen terjedt el az egész világon; lázban égve várta mindenki a további híreket, abban a balga hitében, hogy Pasteur Messiásként szabadítja majdan meg az emberiséget minden szenvedések nyűgétől. Franciaország egyenesen megvadult a nagy fölfedezés hírére, legnagyobb fiának nevezte Pasteurt és a legnagyobb kitüntetéssel: a becsületrend nagy szallagjával ajándékozta meg. A mezőgazdasági társaságok, az állatorvosok, kisgazdák, akiknek szántóföldeit pokollá változtatta volt a lépfenének mérge: sürgönyökkel bombázták; mind az életmentő vaccinának adagjait kérte tőle. És Pasteur – Roux, Chamberland és Thuilliervel együtt – minden kérésnek eleget tett. Nagyúri gesztussal hanyagolták el saját egészségüket, a tudomány követelményeivel sem törődtek. csak a célt, a nagy célt látták maguk előtt. Pasteur maga, a nagy álmodozó poéta pedig a saját kísérleteinek eredményében még erősebben bízott, mint akár újonnan megtért tanítványainak legbuzgóbbika.

Ezen sürgönyöknek hatása alatt Pasteur kis Ulmi uccai laboratóriumát vaccina-gyárrá alakította át. – Nagy kazánokban főttek és bugyborékoltak azok a levestömegek, amelyek az életmentő, a gyöngített lépfene-bacillusok tenyésztésére voltak szánva. Roux és Chamberland a lehető legpontosabb módon szelidítették a gyilkos bacillusokat, arra a fokra, hogy Franciaország juhait éppen megbetegítsék egy kevéssé, de meg ne öljék. De akármennyire is igyekeztek pontosan dolgozni, nem csoda, hogy néha-néha hibákat is követtek el, annyira gyilkos volt az önmagukra diktált tempó. Aztán valamennyien nekiláttak, hogy szelidített bacillusoktól nyüzsgő levesüket: az ojtóanyagot apró kis fiolákba osszák el, piciny, előzetesen sterilizálás után minden bacillustól megszabadított üvegedényekbe. És ezt az egész munkát minden nagyobb üzemi eszköz nélkül kellett elintézniök. Még ma is csodálkozom azon, hogy Pasteur nem riadt vissza a reá váró feladattól; egészen biztos, sohasem fordult még elő, hogy emberfia ennyire bízzék egyetlenegy – bármennyire is eredményes – kísérletben.

Azt a kis szabadidőt, amely rendelkezésükre állt, Roux, Chamberland és Thuillier arra használták fel, hogy keresztül-kasul utazzák Franciaországot, sőt még Magyarországra is eljutottak. Az egyik helyen kétszáz juhot ojtottak be, a másik helyen közel hatszázat: nem telt bele egy esztendő és több százezer juh megkapta a védőojtást. A vándorló ojtó-orvosok fárasztó utazásaik után hazakerültek Párisba és talán kedvük lett volna arra, hogy üdülést keressenek valamelyes jóféle itóka vagy egy kedves leány társaságában, vagy pipaszó mellett álmodozzanak – de Pasteur nem szenvedhette a dohányfüstöt.

Meg aztán, – kérem szeretettel – nem volt-e fontosabb rájuk nézve a francia juhok panaszos bégetése, mint bármelyik szépasszony mosolya? Így történt, hogy ezek a fiatalemberek – mind megannyi rabszolgája a nagy harcosnak, akinek jelszava az volt, hogy: „Előbb felfedezni, aztán megölni a bacillusokat”, – alighogy megváltak uti ruhájuktól, máris odakényszerültek a mikroszkóp mellé, hogy vörösre nézzék a szemüket a lépfene-bacillusok látható tulajdonságainak tanulmányozásai közben. És miközben a francia mezőgazdák mind hangosabban kiabáltak több és több vaccina után, ennek az idegölő munkának közepette mind több és több zavar állt elő. Fertőző csírák, amelyeknek a fiolákban semmi helyük nem lett volna, beszennyezték a lépfene-tenyészeteket; az is megtörtént egyszer-másszor, hogy olyan gyöngített bacillus, amelynek az egeret sem lett volna szabad megölnie, hirtelen életre kelt és nyulat is ölt… Amikor aztán a tudományos desperádók valamiképen helyrehozták a bajt, Pasteur tovább hajszolta őket, zsörtölődött velük, hogy olyan soká piszmognak a kísérletezéssel.

Ő már akkor más célt tűzött ki maga elé; meg akarta találni a veszettség rettentő csíráját.

A tengerimalacok apró sivítozásába és a nyúlurfiak hősi küzdelmeinek zajába új, a laboratóriumban eddig ismeretlen hangok vegyültek. Ketrecbe zárt kutyák baljóslatú üvöltése, amely a szegény rabszolgákat álmukból zavarta fel… Mit ért volna el Pasteur Roux, Chamberland, meg Thuillier nélkül? Egészen biztos, hogy nem ért volna célhoz. Körülbelül egy év telt el a Pouilly de Fort-i csodatétel után és lassan-lassan máris kitudódott, hogy Pasteur, ámbátor végtelenül zseniális bacillusvadász, mégsem Isten. Olyan levelek érkeztek, amelyek alkalmasak voltak arra, hogy az egész társaság nyugalmát megzavarják; Montpellierből meg egy tucat más francia helyről, a magyarországi Paksról és Kapuvárról rettenetes tartalmú jelentések érkeztek be. Innen is onnan is jelentették, hogy a juhok rakásra pusztulnak, de nem a természetes lépfenétől, hanem azoktól a vaccináktól, amelyeknek az lett volna a kötelességük, hogy megóvják őket! Máshonnan pedig szomorú jelentések érkeztek be arról, hogy az ojtóanyag felmondotta a szolgálatot; a gazdák beojtották a vaccinát a juhfalkába és miközben esténkint hálaimákat rebegtek a nagy Pasteur felé, akit az uristen mentőangyalul küldött a világra, egyszerre csak azon vették észre magukat, hogy legelőiken holtan feküsznek a beojtott és állítólag megvédett juhok, amelyek a mezőkön ólálkodó lépfene-spóráknak estek – minden ojtás ellenére – áldozatul…

Pasteur már nem merte felbontani a leveleit. Nem akarta már hallani azt az elfojtott nevetést, amellyel irigyei kínozták. De még várt reá a legerősebb megpróbáltatás, annak a gonosz germán Koch doktornak tollából származó pontos tudományos értekezés alakjában, amely értekezés szilánkokká akarta forgácsolni az ő vaccina-felfedezését. Pasteur jól tudta, hogy Koch a világ legpontosabb és legalaposabb bacillusvadásza.

Egészen biztos, hogy Pasteurnak nem egy éjszakai nyugalmát rabolta el ez a támadás, de az is biztos, hogy nem csorbította harcos készségét. Sem a nagyközönség, sem önmaga előtt nem vallotta be, hogy állításainak bármelyike is téves.

„Ragaszkodnom kell ahhoz az állásponthoz, hogy vaccináim a juhokat valamelyest megbetegítik, de sohasem ölik meg, majd tökéletes védettséget produkálnak.” Ebben a mondatban körvonalazhatjuk álláspontját.

Akármilyen nagy kutató volt, de mégsem volt meg benne Sokrates vagy Rabelais finom, önzetlen, méltóságteljes nyugalma. De vajjon ki vetheti reá az első követ jellemének ezért a fogyatékosságáért? Hiszen Sokrates is, Rabelais is csak az Igazságot kereste, míg Pasteur a Halállal küzdött. A Halállal való küzdelemben pedig talán minden eszköz megengedhető…

1882-ben, aközben, hogy íróasztalán garmadával feküdtek a kedvezőtlen jelentések, Pasteur Génuába utazott és ott, a világ legelső tudósainak gyülekezetében előadást tartott a következő témáról: „Küzdelem a fertőző betegségek ellen gyöngített bacillusok beojtása útján”.

Ebben az előadásában egyebek között a következő mondása hangzott el: „Megtaláltuk a küzdelem általános alapelveit és bízunk abban, hogy a jövő összes reményeinket igazolni fogja”. Aztán még: „ami bennünket kutatásainkban mindenha vezérelt, az a haladásnak és igazságnak szenvedélyes szeretete volt.” Azonban, – és ez elég csúnya szépséghiba – egy szóval sem emlékezett meg azokról az esetekről, amelyekben az ő vaccinája ölt ahelyett, hogy védett volna.

Az ülésen Robert Koch is résztvett és fürkésző pillantást vetett aranykeretes pápaszeme mögül Pasteurre; talán kissé mosolygott is bozontos szakálla árnyékában Pasteur nagyhangú frázisaira. Pasteur érezte a közelgő veszedelmet és nyilvános vitára hívta fel Kochot, jól tudva, hogy Koch bacillusvadásznak sokkal kiválóbb, mint vitázó szónoknak. Koch így replikázott a felszólításra: „Én megelégszem azzal, hogy a közeljövőben írásban adom meg megjegyzéseimet az előbb elhangzott előadásra.”

Ez a válaszirat tényleg rövidesen meg is jelent. Rettentő volt. Humorizáló bevezetésében Koch megírta, hogy Pasteurék egyik tisztviselője útján birtokába jutott a hírneves ú. n. lépfene-vaccináak. Aztán leírta ezzel a vaccinával végzett kísérletét.

„Ugyebár Pasteur úr azt állítja, hogy első számú vaccinája öli az egeret, de nem öli a tengeri malacot? Furcsa! Az a próba, amit megvizsgáltam, az egeret sem ölte meg. Igaz, hogy más próbák pedig még a juhot is elpusztították!”

„Ugyebár Pasteur úr, azt állítja, hogy a második vaccinája a tengerimalacot megöli, de nem öli a nyulat? A megvizsgált második vaccina gyakorta nemcsak a nyulat, hanem még a juhot is megölte. Szóval azokat az állatokat, amelyekre a második vaccinának – Pasteur úr szerint – nincsen gyilkos hatása!

„Ugyebár Pasteur úr vaccinái kell, hogy egyesegyedül szelidített lépfene-csirákból álljanak? Hát kérem, a vizsgáltam fiolákban nemcsak lépfene-csirák voltak kimutathatók, hanem a legkülönbözőbb bunkóképű bacillusoknak meg coccusoknak, meg egyéb szennyező csiráknak egész állatsereglete éldegélt ott békés harmóniában.”

„Ugyebár kérem, Pasteur úrnak, mint mindannyiunknak is, kötelessége az igazságnak, a színigazságnak kutatása? Ha igen, hogyan lehet megérteni, hogy megfeledkezett azoknak a balsikereknek megemlítéséről, amelyek a vaccináknak használata után a világnak annyi sok helyén mutatkoztak?”

Az irat utolsó passzusa egyenesen gyilkosan lesujtó:

„Az ilyen eljárás talán üzleti hirdetésekben szokásos, de nem a tudományban.”

Pasteur elveszítette józan látását és viszontválaszában Koch száraz adataira olyan érvekkel hozakodott elő, amelyek még egy vidéki olvasókör színtjéig sem emelkednek fel. „Hogyan meri Koch azt az állítást megkockáztatni, hogy az én vaccináim szennyező csirákat tartalmaznak? Hiszen húsz évvel Koch tudományos fellépése előtt egyesegyedül azzal foglalatoskodtam, hogy izoláljam és színtenyészetben előállítsam a különböző csira-fajtákat. Ezekután veheti-e valaki komolyan Kochnak azt az inszinuációját, hogy nem tudok színtenyészetet előállítani?”

A francia nemzet, sőt még ennek a nagy nemzetnek legnagyobbjai is, hazafias hevükben egyszerűen nem akarták elhinni, hogy Koch Pasteurt, ezt a tudományos félistent, dicsőségének piedesztáljáról leszállította – vajon lehet-e mást várni egy némettől? – szóval, válaszképen Pasteur a legnagyobb kitüntetésben részesült, amelyet Franciaország bármelyik fiának adhat: a francia akadémia tagjává választották meg. Beiktatásának napján nem kisebb ember üdvözölte a 40 Halhatatlan sorában, mint Ernest Renan, a kétkedő géniusz, „Jézus élete” szerzője, mert mindent megértett. A szónok jól tudta, hogy ha Pasteur néha napján erőt is vett az igazságon, de még mindig a legcsodálatosabb emberi lángelmék sorába tartozik. Renan nem tartozott a tudósokhoz, de bölcsességében meglátta, micsoda csodás munkát végzett Pasteur akkor, amikor fölfedezte, hogy gyönge bacillusokkal védeni lehet erőteljes csírák ellenében, – még ha ez a fölfedezés nem is válik be az esetek száz százalékában.

Micsoda diagonálisan ellentétes két ember állott akkor szemtől szemben egymással, a beiktatás ünnepélyes napján! Pasteur az energikus, a harcos, a hadakozó géniusz, akinek lelkében csodálatosan vegyültek össze a sejtéseknek és jóslatoknak kavargó ködgomolyaira majdan kikristályosodó igazsággal és vele szemben a Buddhaszobor komoly nyugalmával, vagy a Gauriszankar komor felsőbbségével ült Renan, az örökösen szkeptikus nagy ember, aki talán abban sem volt bizonyos, hogy él.

Renan Pasteurt géniusznak nevezte üdvözlő beszédében és az emberiség legnagyobbjaihoz hasonlította; azonban jónak látta mégis, hogy az izgatott, félig béna, őszhajú bacillusvadászhoz ezt a szelíd intelmet intézze: „Az igazság, kedves kartársam, kacér dáma; elsiklik az elől, aki túlságos sok szenvedéllyel hajszolja és ölébe hull annak, aki nyugalommal, némi közömbösséggel vágyódik utána. Azt hiszed, hogy a karjaid közt van? Elillan. Várj türelmesen: és újra öledbe hull; újra meg újra megjelenik az előtt, aki már búcsúztatta, de könyörtelen azzal szemben, aki túlságos lánggal szereti.”

Renan sokkal okosabb volt, semmint azt remélhette volna, hogy kedves szavai egy jottányit is változtassanak Pasteur jellemén, hogy valaha is befolyásolhatják ezt a vadászt, aki az igazságot némelykor nem-igaz utakon hajszolja. De örökéletű szavai mindennél jobban világítják meg Pasteurnek alapjában véve szomorú életét és reámutatnak arra a töviskoszorúra, amely osztályrészül kijut azoknak az őrülteknek, akik arról álmodoznak, hogy az alatt a rövid hetven év alatt, amelyet nekik a Végzet, a legjobb esetben is, munkaidőnek engedélyez, a világot alapjában és gyökerestől meg tudják változtatni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése