2012. április 21.

Wass Albert: A titokzatos őzbak ( részlet )


Néha eszembe jutott a régi legendás csodaszarvas, Hunor és Magor meséje. Talán így csalta őket is az a csodaszarvas, mint engem az őzbak. Őket új hazába vitte. Azt hiszem engem is.
Aztán jött egy este. Fülledt augusztus eleje volt. Szellő se moccant, a fák súlyos zöld ágaikat tikkadt fáradtsággal hajtották le a földig. Egy tisztáson cserkésztem át. Lemenőben volt a nap, sárga és vörös sugarakat vetett a pihenő erdőre. Valahol egy gerle burukkolva ringatta a csöndet.
Éppen kiléptem egy bokor mögül, mikor dobogást hallottam. Megfordultam. És abban a pillanatban kővé meredtem az izgalomtól. A cserjésből hosszú szökésekkel egy suta rohant elő s mögötte nyitott szájjal jött a bak maga! Gyönyörű kép volt. Az üzekedő suta kecses ugrásai s a bak, ahogy űzte, elvakulva és szenvedélyesen, vágyakozva és haragosan szívbénító gyönyörű látvány volt.
Nehány lépésre tőlem futott el a suta. És akkor véletlenül felém nézett és meglátott. Nagyot zökkent az ugrása, megállt. Meredten, felém hegyezett fülekkel állt, szemei riadt-kerekre nyíltak.
Megállt a bak is. Nem látott engem, de megállt, mert érezte, hogy valami nincsen rendben. Magasra tartotta a fejét, figyelt.
Megmozdultam, lassan emeltem a puskát. A suta riasztva böffent egyet s nehány ugrással a sűrűben volt.
De a bak nem futott el. Csak nézett a suta után, felemelt fejjel, aztán kereken hordozta fejét a tisztáson. Kicsit idegesen, de büszkén, mint aki tudja, hogy nincs oka félni. Akkor meglátott engem. Egyenesen a szemembe nézett. Felemelt fejjel, merev tartással, egyenesen a szemembe nézett. Nem felejtem el soha ezt a nézést. Dac és büszkeség volt a szemeiben, megvetés és egy kis riadt csodálkozás. Olyan gyönyörű volt és olyan hatalmas, hogy a szívem összeszorult tőle.
A puska már vállamnál volt s ujjam a ravaszon. Még egyszer végignéztem pompás fejedelmi alakján a fegyvercső fölött, aztán eldörrent a lövés. Borzasztó nagyot szólt. Mintha kettéhasította volna a fejemet, az erdőt, mindent. Az őzbak gyorsat és nagyot ugrott, aztán összeesett.
Nehány másodpercig mozdulatlanul álltam és lihegtem az izgalomtól. Éreztem valamit, de az nem öröm volt. Valami szenvedélyes izgalom volt az, amit éreztem, hogy megvan, végre megvan! De nem volt öröm. Nem tudom egészen pontosan elmondani, mert nagy és ritka érzés volt. De olyan volt egészen, mintha félig nagy öröm lett volna, félig nagyon nagy szomorúság.
Aztán lassan odamentem hozzá. De minden lépéssel, amivel közelebb jutottam, nőtt bennem valami bizonytalanság, valami furcsa, tépő kétkedés. Megálltam mellette, lehajoltam. Nem élt már akkor. Megtört szemében zöldes színt játszott a fáradt napfény. Nyaka hátracsuklott, megtörten és szomorúan, finom, vékony lábai valami egészen gyermekes ijedséggel törtek meg a füvön s piros szőrű teste olyan árván simult a földhöz, mint egy letört, különös virág. Vér folyt az oldalából, nagy durva tócsa nőtt körülötte a gyepen s én csak álltam előtte és éreztem, hogy valami borzasztó tévedés történt.
Nem tudom, hogy hol és mit tévesztettem el, de éreztem valami megmagyarázhatatlan szorongást a torkomban s tudtam, hogy ami történt, azt többé soha jóvá tenni nem lehet. Mert az őzbak, amelyik véresen és holtan előttem hevert, nem volt az igazi. Csak egy árva kis halott őzike volt, üldözött, szomorú, finom kis állat. Nem az, akit én kerestem.
És akkor leültem az őz mellé és hang nélkül, csendesen elkezdtem sírni.
Így volt, bizony így. Régi történet ez, kicsit szégyellem is és nem szívesen beszélek róla. Mert közben sok idő eltelt s eldurvult bennem is valami és szégyellem azt, hogy valamikor egy őz miatt sírtam. Pedig ha elgondolom, nincs mit szégyelljek rajta. Szebb lenne és jobb lenne a világ, ha valamennyien leülnénk most is naponta egy-egy ilyen őz mellé és sírnánk, hang nélkül, csöndesen. Mert az életünk csupa ilyen tévedésből áll. Kergetünk titokzatos őzbakokat és mikor leterítjük, kisül, hogy nem az igazi. Jobb lenne és szebb lenne a világ, ha naponta leülnénk és elsírnánk tévedéseinket.
Mert mindannyian járjuk az élet bozótját, büszke és titokzatos őzbakokat keresve és egymásután zsákmányolva a tévedéseket. Életünk szűk tisztásain ilyenkor döbbenve megállunk egy percre, de aztán vállunkra akasztjuk a puskát és megyünk tovább új nyomot keresni, az igazit keresni.
Mint ahogy én is minden nyáron megindulok újra meg újra a Gyertyános vágottai felé, hogy hátha most, hátha most mégis megtalálom az igazit, amit akkor, régen, legelőször láttam. Langyos puha estéken járom a tisztások füvét, harmatos friss hajnalokon végigkeresem a vágottakat s álmodom, hogy keresek valami csodálatosat.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése