2012. október 21.

Krúdy Gyula: Pest hibái

Közzéteszi Kelecsényi László

Ferenc József nem tudott megbarátkozni Pesttel, bár a város mindenképpen kedvét kereste.
Nemcsak utcákat és kávéházakat neveztek el az öregről, de bármely előkelő hölgy is szívesen feláldozta volna jó hírnevét az öregúr kedvéért. Ámde a hírneves lovassági tábornoknén kívül – aki körülbelül két fejjel volt magasabb Ferenc Józsefnél, és hervadt éveiben Hajnal címmel irodalmi egyesületet alakított, amely egylet estélyein abban találta örömét, hogy egymáshoz vonzódó pároknak adott alkalmat a találkozáshoz – és a „nemzet csalogányán” kívül: senkit sem vett nyelvére a városi pletyka, akinek kedvéért Ferenc József kipödörte volna bajszát kerek kis katonatükörben. Mondják, hogy a kis termetű öreg kedvelője volt a nagy lábastükröknek, amelyekben sokkal előnyösebben mutatkoztak a vastag lábú, vastag karú, izmos tiroli nők, akiknek kedvéért gyakran vadászott a koronatartományban, amikor is tirolinak öltözött, és térdig érő harisnyában, fácántollas gráci kalapban minden alkalommal a fotográfus csöve elé állott. Talán, ha a pesti nők megelőzik vala a divatot, és a rövid szoknya alatt már Ferenc József idejében mutogatni kezdik hatalmas lábszáraikat (amelyekről azelőtt fogalmunk sem volt); ha már az öreg király idejében kérkednek vala cirkuszi erőművésznőkéhez hasonlatos lábizmaikkal: Ferenc József többet nézegetett volna Pest felé a tábori látcsövön át a Vár ablakából.
Még a pesti Opera igazgatói sem emelkedtek a helyzet magaslatára, midőn őfelségét olykor páholyában láthatták. Bár számtalanszor előadták a Bécsi keringő című balettot, nem jutott eszükbe, hogy a szitakötő lenge táncosnő helyett tenyeres-talpas balerinákat szerződtessenek. A Népszínház igazgatójának volt némi szerencséje a galambmellű, gömbölyded Blahánéval, akit Ferenc József többször is meghallgatott. Bezzeg, midőn a megtermett bécsi színésznő, a nagyszerű Katalin kezdte előadni a sörízű népénekeket kerekre nyitott szájával, megtáncoltatta lódenszoknyáját, harmonikabillegetéssel riszálta derekát: a pestiek már rájöttek, hol hibázták el a dolgot Ferenc Józseffel. Segíteni azonban nem lehetett. Az öreg császár, bár az első karácsonyra (azután nagy szünetet tartva) csak egy alt-Wien porcelánszervizzel lepte meg Katalint, miután nem volt fogalma arról, hogy a porcelánba ennivaló is kell – hűségesen megmaradt az okos nő társaságában, mindaddig, amíg bombassin-selyemmel, aranykereszttel díszített koporsóját a Szent István-templomban körülfogták a piros nadrágos tábornagyok. Olyan kicsiny volt ez a koporsó, hogy azok, akik a karnagyi emelvényről nézték a temetést, azt hihették, egy gyermek holtteste felett mondja a gyászmisét a bécsi érsek. A kapucinusok sírboltjában, ahol öles márvány- és bronz-szarkofágjaikban Istennek ajánlott lélekkel feküsznek a hatalmas Habsburgok, talán sohase kapja meg méltó fekhelyét az utolsó nagy császár, aki egy félszázadon át rendben tartotta birodalmát. Alig múlott el két esztendő a temetés után, a piros nadrágos, zöld bokrétás tábornagyok szertefutottak, a rózsaszínű arcú, jól táplált zsandárok a bécsi elővárosokban kaptak házmesteri állást, vége lett minden pompának és ceremóniának, amelyen évszázadokon át a spanyol etikett törvényei és a hagyományok útmutatásai alapján tartottak az udvarmesterek. Ferenc Józsefet temették utoljára azon szertartás szerint a bécsi Burg kápolnájából, amely szertartásban az egykori spanyol királyok temetkeztek.
Ha Pesten volt Ferenc József, legszívesebben a Vár budai szárnyában tartózkodott. A meredek budai oldalra eső palotából még láthatta azokat a házakat, ablakából szemügyre vehette azokat az utcákat, amelyekben fiatal korában járkált, a solferinói csata előtt, mikor szerelmes volt Erzsébetbe, és gyakran megajándékozta őt gyermekkel. Az egykori Pest, ahová ifjan és nagy reményekkel jött valaha, eltűnt. Évről évre kevesebb lett azoknak a házaknak a száma a Duna-parton, amelyeket ifjúkorában megismert Pestből. Pest mind idegenebb lett az öregedő királynak, minden lebontott régi ház, minden újonnan épült palota a Duna-soron arra emlékeztette, hogy az idő múlik. Ifjan és vállalkozó kedvvel jött valamikor a városba, megszokta, hogy a koronatartomány fővárosában alázatos, földszintes házikók, keskeny utcák, megalázkodott alattvalók, zsebkendőjüket kipirult arccal lobogtató honleányok, nyugodalmas, lázadásmentes öregség üdvözöljék. Úgy ismerte meg Pestet, mint a bánattól meggyötört, kis örömöknek is nagyon örvendező várost – mint egy kopott, elhanyagolt leányt, akit boldoggá lehetett tenni egy ajándékba adott kucséberskatulyával –, és Pest egyszerre levetette szerény álarcát, és évről évre több ékszert rakott magára, túl hangossá lett az igénytelenke, hazárddá a takarékos, kifejlett mellét mutogatta a zárdai szigorúságban felnevelkedett hajadon, felgurultak a Redut ablakai, mikor már elfelejtették volna Hentzi ágyúit, lármás és élni vágyó és más arculatú lett a Duna-sor, amelyre Ferenc József még úgy emlékezett, mint első ifjúságában látta, mikor Széchenyi István gróf kormányozta a parti homokban fodrozott sörényű arabs paripáját… Pest hűtlen lett az öregedő királyhoz. A gyanakvó Ferenc József mihamar észrevette, hogy ebben a városban csak azok sikoltanak feléje őszinte elragadtatással, akik már nyugdíjat kapnak tőle, vagy azok, akik még nem jutottak megfelelő álláshoz. Az igazi Pest a maga könnyelmű, vidámságot és pompát kedvelő életében többet törődik egy külföldi táncosnővel vagy a perzsa sahhal, mint vele.
A kurtizánná lett, rafinált város elfelejtette a győztes osztrák katonát, akinek keblére vetette magát tapasztalatlan üdeségében, mikor az diadalmasan bevonult a városba. Elmúlt vállának és nyakának szenteltvízillata, az uralkodóért szóló imádságot már csak az udvari plébános mondta el végig, Pest felnyitotta lesütött szemét, és nem elégedett meg többé mézes mogyoróval, aranyfüstös dióval, diákkoszttal. Észrevette szépségét, fejlődő bájait; kibontakozott nagyvárosias gamintermészete; értékelni kezdte magát az egykori penészvirág, és a fukar öregúr mérges kedve tapasztalta, hogy már nem szereti őt ez a nagyigényű kokottá vált Pest. A szende szűz, aki a hatvanas években boldogan utánozta a kereskedők és iparosok bálján látott Erzsébet királyné hajkoszorúját, karcsúságát – széles szájú, mohó, féktelen nőszemély lett. A gavallérok, akik a koronázás idejében császárszakállt nevelgettek a Kishíd utcai fodrász közreműködésével, mind ritkábbak lettek, öreg kapusok, veterán katonák, udvari alkalmazottak viselték már Ferenc József szakállát.
Természetes tehát, hogy Ferenc József nem nézett jó szívvel Pestre, amely mindenben ellentétje volt a konzervatív Bécsnek. Ha az ablakhoz állott az öreg király, leginkább a budai oldalon legeltette szemét, ahol még nem tolakodtak oly sűrűn tekintete elé az ormótlan szürke tűzfalak, szemérmetlenül magas háztetők, hogy ne láthatta volna a Vérmező mellett elvivő utat, amelyen az akkor még szeretett Elisabeth oly gyakran járt a kis Mária Valériával és Rezsővel a Városmajorba. A keskeny, szerény utcájú budai oldalon még nemigen hallatszott a nőknek az a kihívó kacarászása, amely mindvégig bántotta a Ferenc József korabeli öregurakat. A háztetők itt még oly szerények voltak, mint alattvalókhoz illik. A Tabán és a Krisztina alázatos megadással nézett fel fejedelmére. Az udvarok, ablakok, a kapuk oly kicsinyek voltak, amint ez illett egy koronatartomány fővárosába. Mély tisztelet zengett a harangokból, amelyeknek meglódulására a járókelők lent, mélyen a Vár alatt, megemelintették kalapjukat. És távolabb is, ahol a hegyvidék nyújtogatta be lábait a városrészbe, Óbudán téli időben oly fehérek és oly kicsinyek voltak a házak, hogy bízvást lehetett hinni, hogy itt mindenki hálát ad Istennek, midőn leereszkedik az este, és megszerezte mindennapi olaját lámpásába. A Vízivárosban az öreg katonák kiegyenesednek, ha fenn a Várban őrséget váltanak hangos trombitaszóval, ünnepnapokon felteszik rendjeleiket azok, akik ilyesmihez juthattak. Nem, Budán semmi sem zavarta az öreg király tekintetét. Nem lehetett elgondolni, hogy ezekben a hallgatag, maguknak élő utcákban, csendesen álmodozó házakban valakinek is eszébe jutna politizálni; a nagyapák elő is vennék kopott sétapálcáikat, ha V. Ferdinánd utódját merészelné valaki kifogásolni.
A budai Vár ablakából észrevette Ferenc József azt is, hogy a Vérmezőn a nők és a férfiak gyakran a kutyáik révén ismerkednek meg. Tavaszkor szokott ez történni, midőn a különböző nemen lévő ebeket sétálni viszik a kutyák tulajdonosai. Az agglegények hangos füttyszóval hívogatják maguk után hím kutyáikat, míg a hölgyek szíjon vezetik nőstényeiket. A mezőn természetesen összebarátkoznak tavaszi időben az ebek, és a kutyatulajdonosok addig gyönyörködnek ebeik játékában, míg maguk is kedvet kapnak a barátkozáshoz. Sok boldog szerelem fejlődött már ki az ebek ismerkedése révén. Sok hervadó leány megismerkedett a szerelem gyönyörével, midőn már azt hitte, hogy a szerelmet csak kiskutyája élvezendi már. Különösen nagy sikere volt egy mészáros-kutya tulajdonosának, aki mindennap új ismeretségeket kötött kutyája révén. Az ölebek menekültek a hatalmas eb elől, és a kutyatulajdonos rábeszélésére engedtek csupán
a hölgyek, hogy kutyáiknak megengedjék a tavaszi játékot. Ferenc József érdeklődött a kutyatulajdonos iránt, megtudta, hogy nyugalmazott postamester és özvegy; ugyanezért segítségére volt, midőn egy kutyás nőt, a várkapitány távoli rokonát feleségül akarta venni. Még most is élnek, ha meg nem haltak. (Részlet egy új regényből.)
Várható volt, hogy a Krúdy-összkiadás most folyó munkálatai során előbb-utóbb felbukkannak eddig kiadatlan írások: ez most megtörtént. Az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában 1934 óta lappangott a Pest hibái című szöveg (An. Lit. 3518 szám alatt) – mégpedig nem kéziratos, hanem nyomdai kefelevonat formájában. A két egyhasábos, összesen 226 nyomtatott sorból álló hírlapi tárca a Magyarország napilap számára készült, de a cenzúra nem engedte, hogy megjelenjen; mindkét kutyanyelven ott virít az alábbi szövegű pecsét: „A törölt részek közzétételére az előzetes terjesztési engedély nem jogosít. Sajtótájékoztató Miniszterközi Bizottság.” A szép nevű intézményt 1920 őszén hozta létre az első Teleki-kormány. (Vö. Markovics Györgyi: „Terjesztését megtiltom”. Magvető, 1970. 55., valamint uő: A magyar írók harca a cenzúra ellen. Akadémiai, 1985. 45.)
A megtalált nyomtatás több, egymással szorosan összefüggő kérdést vet föl.
Mikor írta Krúdy a Pest hibái-t?
Mi lehetett a betiltás oka?
Miért maradt mindmáig kiadatlan az írás?
Végül, de nem utoljára: miféle regény részlete a szöveg?
Ismert tény, hogy Ferenc József halálának tizedik évfordulóján, 1926-ban élénkült meg újra a hosz-
szú életű császár és király iránti érdeklődés; ennek jeleként Krúdy több hírlapi tárcájában emlékezett, immár nosztalgikusan az uralkodóra. Feltehetőleg ez a cikke is ekkortájt keletkezett. A Magyarországban évek óta jelentek meg e műfajú írásai. A cenzori pecsét ezúttal megakadályozta ezt; feltehetőleg a cikk elején és végén olvasható tartalom okozhatta a hivatalnoki rosszallást és a tiltó döntést (bár cenzorok gondolkodásmódját találgatni oda vezet, hogy egy kicsit mi is azokká válunk). A meg nem jelent szedés szerencsénkre fennmaradt; a nyomda visszaküldhette az anyagot az írónak, aki később sem kezdeményezte annak megjelentetését, így valószínűleg feledésbe merült. A cikk végén olvasható szerzői megjegyzés, hogy ez valamilyen készülő regény részlete lenne, nem igaz. A Pest hibái lekerekített, saját lábán megálló irodalmi egység, publicisztikus tartalma miatt sem illene egy regénybe, és nincs is olyan Krúdy-regény, amely ezt a szövegtestet tartalmazná. (Az itteni közlés során a nyomdai szedési hibákat, valamint egy értelemzavaró tévedést javítottunk.)
K. L.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése