2012. november 4.

Gérecz Attila: 1955. Halottak napján



A földön járt,
és nem volt magányosabb nála;

volt olyan, ki
csillagot fűzött homlokára,
felhőkben járt,
cimborált az égiekkel,
s ki a halál
hűvössége mögé ijedt el
(de a szívét
úgy rázta, mint egy csörgődobot!)

Ő fölnézett,
és bús volt, hogy míly ütött-kopott
a csillag mind,
és fuldoklók, kik érte nyúlnak,
hogy hordták már
dicsfénynek s töviskoszorúnak;

Így – a Sátán,
midőn a hegyre vitte, és szólt:
“nézd, megosztom:
a föld kell-e hát, vagy az égbolt?”,
a földért nyúlt:
 “Isten arca” – s csákányt ragadott.

Én most szívét
(úgy rázzák, mint egy csörgődobot)
megszentelem,
s meggyújtom. Halottak napjára.
Ma szebb a föld!

... és nem volt magányosabb nála.

(Márianosztra, 1955.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése