2013. március 26.

Húsvéti ajtódísz




József Attila: Tavasz van! Gyönyörű!



Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz,
A vén Duna karcsú gőzösökre gondol,
Tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik
Mezei szagokkal a tavaszi szél.
Jaj, te, érzed-e? Szerető is kéne,
Friss, hóvirághúsú, kipirult suhanás.
Őzikém, mondanám, ölelj meg igazán!
Minden gyerek lelkes, jóizű kacagás!
Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég!
Mit beszélsz? korai? Nem volt itt sose tél!
Pattantsd ki a szíved, elő a rügyekkel -
A mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél!

Boldogasszony Anyánk

Tóth Árpád: Tavaszi elégia

Előttem nők siettek. Testét lomhán kinyújtva
Közénk terült a távol... és míg az esti csendben
Elhalt víg kacajuk, kezem szegény öt újja
Didergőn összesímúlt nyűtt, lim-lomos zsebemben.
S reád gondoltam akkor s szájon csókolt a szél,
Mely most testhez feszíti az asszonyok ruháját,
S mely olyan illatos, mint duzzadt dombu párnád,
S szelid, mint női vállhoz simúlt bús férfi arc-él.
Merengtem: most vetik fel fehérlő szűzi ágyad,
S irigyeltem cseléded, ki vár, míg vetkeződöl
És aki elmenőben kecses melledre láthat,
Min kis kupolát formálsz imára tett kezedből
S eszembe tűnt egy alkony, halkan súgtad nekem,
Hogy egy imába foglalsz fáradt, aggott apáddal...
Ó, látod-é még, édes, a múlt ködein által
Apád szelid, holt arcát s alázatos fejem?...
Hazaindúltam aztán, bús dolgokon tünődve:
E furcsa földi létre mi végre kelle lennem?
Vágynom melegre, fényre és karcsu testü nőkre
S bolyongni félszegen, magányos esti csendben?
S vén útcapadokon hosszan meg-megpihenve
Verseim mondogattam, melyekben csendesen
Zokognak bánatim, és egykedvűn figyelte
Fáradt, reszkető számat fáradt szegény szivem...

Prof. Papp Lajos szól a Nemzethez!

Körösi Csoma Sándor hagyatéka







229 éve született Kőrösi Csoma Sándor

 Kőrösi Csoma Sándor, sz. Csoma Sándor (Csomakőrös, 1784. március 27. – Dardzsiling, 1842. április 11.), saját szavaival: Székely-Magyar Erdélyből ("Siculo-Hungarian of Transylvania"), nyelvtudós, könyvtáros, a tibetológia megalapítója, a Tibeti-Angol szótár megalkotója.



Fájl:Kőrösi Csoma Sándor.jpg



Tanulóévek
Kőrösi Csoma Sándor 1784-ben – újabb kutatások szerint 1787-ben vagy 1788-ban  – született Erdélyben, a Háromszék megyéhez tartozó Kőrösön. Tanulmányait a falu iskolájában kezdte, ennek befejeztével azonban nem a hagyományos, szinte egész életen át tartó határőr szolgálatba lépett, hanem apja közbenjárásának köszönhetően továbbtanulhatott Erdély nagyhírű protestáns kollégiumában, a nagyenyedi Bethlenianumban. Minden bizonnyal az itteni ingyenes oktatás volt az oka, hogy apja a Kőröstől mintegy 300 kilométerre fekvő gimnáziumba küldte fiát.
Csoma 1799-ben kezdte meg alsóbb osztályos tanulmányait, melynek során elsajátította a latint és a görögöt. Az ingyenes oktatásban részesülő diákok, az ún. gratisták, kemény, kétkezi munkával fizették meg ezt a kollégiumnak. Bár Csoma családja nem tartozott a szegényebbek közé, mégis saját magának kellett gondoskodnia megélhetéséről, amit iskolatársai mellett szolgadiákként, illetve a szünidőben Szászvárosban folytatott tanítói munkájából fedezett.
Huszonkét évesen, sikeres vizsgákat téve, felsőbb osztályba lépett, s a kollégium megbecsült polgára, úgynevezett akademita vagy patrícius lett. Kiváló tanulmányi eredményének köszönhetően anyagi helyzete is javult, elnyerte a hercegi ösztöndíjat, ún. principista lett, s megtették az alsóbb osztályok tanárává is. ‘Akadémiai’ tanulmányait hét éven át folytatta, ebből három évig filozófiát, négy évig teológiát tanult. Minden bizonnyal ekkor ismerkedett meg a magyarság őstörténetére vonatkozó különféle elméletekkel, melyek közül a hun-avar-magyar rokonságnak és az akkoriban népszerű ujgur eredetnek tanárai között is akadtak lelkes hívei. Vélhetően a tőlük szerzett történeti és földrajzi ismereteknek köszönhető, hogy amikor Kőrösi elindult a magyarok őshazáját és a ‘hátramaradt magyarokat’ megkeresni, úgy vélte, azokra valahol Közép-Ázsiában, illetve az ujgurok között bukkanhat rá.
Ami Csoma nyelvismereteit illeti, a már említett latinon, görögön kívül a hébert is megismerte, illetve a modern európai nyelvek közül a franciát, valamint a környékbeli szászok és románok nyelvét. 1814-ben fejezte be felsőbb osztályos tanulmányait, s még egy évig, mint a hallgatók megválasztott testületének vezetője Nagyenyeden maradt.
1815-ben elnyerte a kollégium ún. ‘angol ösztöndíját’, melynek keretén belül a következő év januárjában Göttingenbe ment, hogy tanulmányait ott folytassa tovább. Az egyetem a maga nemzetközi hírű professzoraival és gazdag könyvtárával kitűnő lehetőséget nyújtott Csoma számára, hogy ismereteit bővíthesse. Ráadásul, a gyarmatbirodalmak terjeszkedésének és az egyre szaporodó tudományos indíttatású ill. kalandor utazóknak köszönhetően a Kelet-kutatás ekkortájt vált önálló egyetemei stúdiummá, amelynek Göttingenben több jeles képviselője is volt. Egyikük, a híres bibliakutató és orientalista Johann Gotfried Eichhorn  volt az, aki a Nagyenyedről érkezett diákok ügyeivel foglalkozott. Csoma tőle tanult arabul és törökül, s ő volt az, aki a magyarok eredete kapcsán felhívta Csoma figyelmét az arab történeti források fontosságára. Később, amikor útra indul keletre, hogy először az arab krónikákat tanulmányozza Konstantinápolyban, vélhetően az Eichhorntól kapott információk vezetik.
Göttingenben találkozott ismét a még Nagyenyeden megismert ujgur elmélettel, amelynek új változatát egy másik professzora, szintén a kor neves orientalistája, Julius Heinrich Klaproth  dolgozta ki, aki szerint minden ugor/ogur nép, köztük a magyar, az ujgurral rokon.
1818-ban visszatér Nagyenyedre, ahol ismerteti keleti utazásának terveit, ám legnagyobb elkeseredésére többnyire szkeptikusan fogadják azt, és megpróbálják lebeszélni róla. Néhányan azonban, mint Kenderesi Mihály, vagy a finnugor nyelvrokonság lelkes híve, Gyarmathi Sámuel  bátorítják célkitűzésében. Gyarmati tanácsára kezd szláv nyelveket tanulni, s a Kenderesitől kapott támogatásból Temesvárra, majd Zágrábba megy, hogy ott ennek különféle dialektusait és az ószlávot elsajátítsa. A következő évre ez saját elmondása szerint sikerült: szótár nélkül olvassa a nyelvet, és a nyelvjárásait is megérti. 1819 késő őszén ideiglenes határátlépővel elhagyja Magyarországot, s elindul keletre, hogy megkeresse a magyarok őshazáját.

Csoma utazása
Csoma utazásáról először az 1825 jan. 28-án Charles Pratt Kennedy  századoshoz írott jelentésében számol be. Innen tudhatjuk, hogy 1819 novemberében hagyta el az országot és Bukarestbe ment; január elsején továbbindult Szófiába, majd onnan Plovdivba (Philippopolisz). Elmondása szerint Isztambulba (Konstantinápoly) tartott, de egy járvány miatt nem tudta megközelíteni a várost, ezért Enez (Énosz) felé vette útját, majd innen egy görög hajón Khiosz és Rodosz érintésével Alexandriába. A terve az volt, hogy arab tudását, amelynek alapjait még Göttingenben szerezte meg, Kairóban tökéletesítse. A városban kitört pestisjárvány azonban Egyiptom elhagyására késztette.
Egy szír hajón Ciprusra, onnan Bejrútba, majd egy másik hajón Tripoliba és Latakiába utazott. Innen gyalogszerrel haladt tovább Aleppóba, ahová április 13-án érkezett meg. Május 19-én, egy karavánhoz csatlakozva folytatta útját, s Urfán, Merdinen, majd Moszulon át július 22-én elérte Bagdadot. Szeptember elején hagyta el a várost, s Kermánsáhon és Hamadánon keresztül október közepére megérkezett Teheránba. Itt a brit nagykövet, Henry Willock és testvére, George Willock  támogatásával hosszabb időt töltött, miközben angol és perzsa tudását tökéletesítette.
1821 márciusában, hátrahagyva iratait és könyveit, perzsa ruhában indult tovább Teheránból, azzal a tervvel, hogy a telet Buharában fogja tölteni. A háborús körülményeknek köszönhetően azonban már Mesednél elakadt hónapokra, és amikor november közepére Buharába érkezett, ötnapi tartózkodás után kénytelen volt elhagyni a várost s egy délre tartó karavánnal Balhba utazni. Innen Bámijánba, Kabulba, majd Pesavarba megy. Ekkor találkozik a később tibeti szótára előszavában is megemlített két híres katonatiszttel, Jean-François Allarddal  és Jean-Baptiste Venturával, s velük együtt folytatva útját, 1822 márciusában megérkezett Lahorba. Innen Amritszár és Dzsammu érintésével április közepére jutott el Kasmírba, ahol egészen május 9-ig várakozott, hogy az enyhébb idő beköszöntével továbbinduljon Lehbe.
Úgy tervezte, hogy innen – talán a Karakorumot átszelő régi kereskedelmi úton – Jarkendbe megy, hogy az afgán háborús zóna megkerülésével mégis eljuthasson Közép-Ázsiába. Ám, mint írja, ez az út is nagyon nehéz, költséges és veszélyes volt egy keresztény számára, s ezért huszonöt nap után visszafordult Lahorba. Visszaútja során, július 16-án találkozott William Moorcrofttal,  akit visszakísért Lehbe, s augusztus végéig vele maradt.
Ez a találkozás döntő változásokat hozott Csoma életében. Moorcrofttól kapta meg az első Tibetről szóló könyv, a Giorgi-féle Alphabetum Tibetanum  egy példányát, s ő volt az, aki Csomát tibeti tanulmányokra ösztönözte. Csoma, vélhetően azzal a reménnyel, hogy ha Közép-Ázsia kapui nem is nyílnak meg előtte, az ismeretlen területnek számító Tibet irodalmában találhat a magyarság történetére vonatkozó forrásokat, Lehben maradt s a perzsa közvetítő nyelv segítségével tibeti tanulmányokba fogott.

Az első tibeti út
A nyelv alapjainak elsajátítása után úgy határozott, elmélyíti tudását a „kolostorokban őrzött számos és érdekes köteteken keresztül”, s ezért Moorcroft beleegyezését kérte, hogy visszatérhessen Ladakba.
Az angol és a ladaki vezetés között – éppen Moorcroft közvetítő szerepének köszönhetően – ekkortájt indult meg a diplomáciai kapcsolatfelvétel. Ladak, tartva a harcos pandzsábi szikhek támadásától, nem ellenezte volna a brit védnökséget, s ez találkozott az angolok expanziós törekvéseivel. Így a tibetiül tanulni vágyó magyar megjelenése kapóra jött a brit hivatalnoknak
Moorcroft jóváhagyta Csoma kérését, ellátta a szükséges anyagiakkal, s ajánlást írt a számára a lehi khalönhöz, vagyis a király főminiszteréhez, és Zangla falu vezetőjéhez, Szangsz-rgyasz Phun-chogszhoz, Csoma későbbi mesteréhez. Kőrösi 1823. május 2-án hagyta el Kasmírt, s június 1-én érkezett meg Lehbe, ahol a khalöntől ajándékokat és egy ajánlólevelet kapott. A khalön továbbirányította Csomát Zanglába, amelyet kilenc nap múlva ért el.
Kőrösi 1823. június 20-tól 1824. október 22-ig maradt Zanglában. Megdöbbentően nehéz körülmények között itt tanulja meg a tibeti nyelvet, s itt kezd megismerkedni a tibeti irodalommal a leveleiben egyszerűen csak a lámának nevezett mestere, Szangsz-rgyasz Phun-chogsz segítségével. Csoma újonnan szerzett irodalmi ismereteiről röviden beszámol Kennedy századoshoz írott második, 1825. május 5-i keltezésű levelében. Ebben említi meg, hogy több munkát is tanulmányozott „a két részből álló, szanszkritból készült fordítások gyűjteményéből” – vagyis a tibeti kánonnak nevezett Bka’ ’gjur-ból és Bsztan ’gjur-ból -, s külön kitér egy, a munkája szempontjából kiemelkedő fontossággal bíró hosszabb szanszkrit-tibeti szójegyzékre. Minden bizonnyal ez lehetett a Mahávjutpatti, a 9. században összeállított híres terminológiai szótár, amely később Csoma harmadik – posztumusz kiadású – monográfiájának az alapját képezte.
Csoma a Zanglában eltöltött tizenhat gyötrelmes, nélkülözésekkel és nehézségekkel teli hónap alatt fektette le későbbi munkásságának alapjait. Nemcsak a tibeti nyelvet tanulta meg, hanem a kanonizált irodalom egy jelentős részét is megismerte és – ahogyan az a későbbi írásaiból s néhány vele kapcsolatos levélből kiderül – ekkor már egy 30000 szavas szójegyzéket is összeállított.
Ismeretlen okok miatt azonban Csomának el kellett hagynia Zanglát. A lámával megállapodott, hogy az néhány napon belül követni fogja, s vele tölti majd a telet a Lehtől távol eső Szultánpurban, ahol nyugodt körülmények között tovább folytathatja tanítását. Csoma napokig várakozott hiába Szultánpurban, a láma nem érkezett meg, s mivel az időjárás már téliesre fordult, jól tudta, hogy a hágók bezáródása miatt találkozásukra talán csak a következő tavasszal kerülhet sor. Ezért csalódottan indul vissza Szabáthuba.
1824 őszén Csoma abban a hitben jelentkezett C. P. Kennedy századosnál, a szabáthui katonai elöljárónál, hogy nevét és célkitűzéseit Moorcroft már megismertette a brit hatóságokkal. Legnagyobb meglepetésére és a Moorcrofttól kapott igen kedvező hangvételű ajánlólevél ellenére azonban gyanakodva fogadták, és hónapokra feltartóztatták. Mint arra Baktay Ervin  rávilágított, a britek óvatossága vélhetően az egyre erősödő orosz és szikh kémtevékenységnek volt köszönhető. Csoma önérzetét mélyen sértette a britek magatartása, hiszen embertelen körülmények között dolgozott nagyon keményen másfél évig, ráadásul abban a tudatban, hogy a Moorcrofttal, mint a kormány megbízottjával kötött megállapodása alapján a britek szolgálatában áll, s most, ha nem is nyíltan, de burkoltan mindenképpen, ellenségesen bánnak vele; ahogy Duka Tivadar megjegyzi, ezt az incidenst „sohasem felejtette el”. 
Két hónap telt el, míg végre megjött Lord Amherst brit indiai főkormányzó utasítása, amelyben beszámolót kérnek tőle személyét, utazását és terveit illetően. Ekkor, 1825 január 28-án, írja Kennedy századoshoz azt a híres levelet, amelyben részletesen ismerteti Magyarországról való elindulása óta megtett útját; munkássága kapcsán felhívja a figyelmet a tibeti irodalom és nyelv ismeretlen, terra incognita, mivoltára, s a továbbiakban is felajánlja szolgálatait a Bengáli Ázsiai Társaságnak.
A kormány válasza csak hónapok múlva érkezett meg, de jóváhagyta Csoma kérését. Ettől fogva már hivatalosan is a britek szolgálatában áll, s egy csekély, havi 50 rúpiás illetményt is kiutalnak számára. A britek elfogadják, s a kezdetben oly tartózkodó Kennedy századossal is egy életre szóló barátságot köt. A szabáthui angol kolónia társasági életével is megismerkedik, s ahogyan erről a későbbiekben megemlékezik, mint fura idegennek, kellemetlen tapasztalatokat kellett átélnie ebben a merev, kispolgári környezetben.
Egy újabb levelet is kézhez kap a hatóságoktól, melyben munkájának jelentőségéről, s annak várható eredményeiről kérnek beszámolót. Csoma zanglai munkásságának néhány pontját már említettük az erre adott válaszlevél (Csoma 1825. május 5-i levele) kapcsán. A levélben, és több későbbi közlésében is felbukkannak olyan elképzelések, főleg szórokonítások, amelyekről később bizonyossá vált, hogy tarthatatlanok, mégis ez az első olyan közlés, amely a tibeti buddhizmusról és annak irodalmáról hiteles információkat tartalmaz.
A már fent említett 30000 szavas szójegyzéken és a tibeti kánon szerkezetének rövid ismertetésén kívül Csoma beszámol arról is, hogy több tibeti nyelvű könyvet is sikerült beszereznie, s ennek néhány darabját kifejezetten az ő kérésére állították össze a lámák; vagyis a később Alexander-könyveknek nevezett híres kéziratok már zanglai tartózkodása során készülhettek. Ezenkívül megemlíti még, hogy kronológiai, történeti és földrajzi művekből is készített kivonatokat, s egyben arra kéri a hatóságokat, hogy tanulmányait lámája mellett tovább folytathassa Zangszkárban.
A kormány jóváhagyta kérését, s Csoma 1825. június 6-án ismételten útra kelt a Himalája hegyei felé.

A második tibeti út
Csoma furcsamód először nem Zangszkárba megy, hanem – ahogy azt egy későbbi levelében Kennedynek elmondta – először a brit fennhatóság alá tartozó Buszáhir (Kannaur) tartományt járja be, remélve, hogy talál ott egy ‘értelmes embert’, akinek segítségével tibeti tanulmányait tovább folytathatná. Keserűen kell azonban tapasztalnia, hogy ezen a vidéken főként hinduk (vagy ahogy írja, fél-hinduk) élnek, akik megvetik a tibetieket, és nem sokra tartják a környékük régi buddhista emlékeit sem. Rábukkan ugyan a tibeti kánon egy példányára, ám a megfelelő ‘értelmes ember’ híján nem maradt más választása, mint visszatérni lámájához Zangszkárba.
Csoma buszáhiri kitérője azt jelzi, hogy el tudta volna képzelni tanulmányait Szangsz-rgyasz Phun-chogszon kívül más lámával is. Valószínűleg nem arról volt szó, hogy Szangsz-rgyasz ne lett volna megfelelőképpen képzett szerzetes, hiszen a britek, így például Csoma barátja, Dr. James Gilbert Gerard  beszámolóiból tudjuk, hogy tanult és köztiszteletben álló személy volt, s az is bizonyosra vehető, hogy személyes ellentétek sem voltak közöttük: az egyik Alexander-könyben a láma egyenesen barátjának nevezte az ‘idegen tanítványt’.
Egyre meredekebb, zord és nehéz terepen haladt Szpitin és Lahulon keresztül Zangszkár felé, míg végül megérkezett Tetha (vagy Tesza) faluba. Itt csak egy hosszabb, hat hetes várakozás után tudott mesterével találkozni, az ugyanis valahol „üzleti ügyben volt távol a tibeti pusztákon”. Visszatértekor szerződést kötöttek, hogy a Tethától nem messze található Phugtal nevű kolostorban folytatják tovább a tanulmányokat.
Az események azonban most sem Csoma tervei – és az írásos megállapodás – szerint alakulnak. Amint azt H. H. Wilsonhoz, a Bengáli Ázsiai Társaság titkárához 1826. augusztus 26-án írt levelében keserűen panaszolja: „nem voltam oly szerencsés ideérkeztemkor, mint a Szabáthuból történt elutazásom alkalmával reménylettem. A láma igen hanyag volt a tanításban, s csak rövid ideig maradt velem. Azóta nem valék képes más egyént találni, a ki czélomhoz segítsen.” Hangot adott továbbá félelmének, hogy nem lesz képes megfelelő minőségben elkészíteni mindazt, amire ígéretet tett, ám hozzátette, a nyelvtan anyagához és a tibeti irodalom egy részének bemutatásához elegendő ismeretek állnak rendelkezésére, „hogy ösztönözzék a jövőkor tudósait, bebocsátkozni az ázsiai irodalom ez ágának tanulmányozásába.”
Csalódottan, s nyilván a britek felé tett ígéretének kudarcától tartva, Csoma végső búcsút vett Ladaktól, s 1827 januárjában visszatért Szabáthuba.
„Elvesztegettem a drága időt és a pénzt” – írja phugtali tanulmányairól Kennedyhez 1827. január 18-i keltezésű levelében. Mindamellett mégsem volt teljesen hasztalan Csoma második zangszkári útja; a levélben megemlíti, hogy magával hozott „sok tekintélyes, bár kisebb terjedelmű nyomtatott könyvet, melyek nyelvtant, chronológiát, csillagászatot és erkölcstant tartalmaznak”, továbbá vannak nála „kivonatok chronologiai, földleírási és irodalomtörténeti munkákból”, melyeket útmutatása szerint a láma állított össze számára.
A vállalt munkát azonban nem volt képes időben teljesíteni, ezért a britek megszüntették Csoma anyagi támogatását.
1827 májusában Kőrösi azzal fordult az Ázsiai Társasághoz, hogy szótára végső összeállításhoz még három évre Buszáhirba kellene mennie. A főkormányzó beleegyezett ebbe, s egy csekély összegű, havi 50 rúpiás illetményt állapított meg számára.

Csoma harmadik útja
1827. augusztusában harmadszor is útra kelt, ezúttal Kanam kolostorába, hogy ott a lámával, Szangsz-rgyasz Phun-chogsszal együtt folytassák tanulmányaikat. A tanulmányok ezúttal zökkenőmentesen és eredményesen folytak, bár igen szerény és nehéz körülmények között. Dr. James Gilbert Gerard, Csoma régi barátja, látogatást tett nála, melyről egy 1829-ben barátjához írott levelében megemlékezik.
Amint írja, Csoma a falu mellett, egy kis házikóban, könyvektől körülvéve élt, és a legjobb egészségnek örvendett. Bár még felemlegette a Szabáthuban elszenvedett sérelmeket, bízott abban, hogy munkájának eredménye láttán elégedett lesz vele a brit kormány. Gerard egyben hangot adott Csoma elkeseredésének is, aki úgy érezte, teljesen magára hagyták és elfeledkeztek róla, szorgalmazta továbbá, hogy a kormány anyagilag és a munkájához szükséges könyvekkel is támogassa a magyar tudóst.
Kérését az Ázsiai Társaság igyekezett nyomban teljesíteni. Csoma járandóságát megduplázták, és az után érdeklődtek, milyen könyvekre lenne szüksége. Az önérzetében sértett Kőrösi azonban az angolok legnagyobb megdöbbenésére minden támogatásukat visszautasította, mondván, most már munkája végénél jár, és nincsen rájuk szüksége.

 Fájl:Bichurin Lhassa.jpg

A három év kanami nélkülözés végül meghozta gyümölcsét: Csoma befejezte azt, amire ígéretet tett. Összeállította az első használható tibeti szótárt és nyelvtant, elkészítette a buddhista műszavak gyűjteményének, a Mahávjutpattinak angol változatát, és több dolgozathoz is elég anyagot halmozott fel a tibeti irodalom különböző területéről. 1830 őszén végső búcsút vett a lámától, és visszatért Szabáthuba.
A következő évben már Kalkuttában van, s művei kiadását készít elő, valamint könyvtárosként a Bengáli Ázsiai Társaság alkalmazásában dolgozik, és a nepáli követ, Brian Houghton Hodgson (1800-1894) által küldött nagyszámú tibeti könyvet katalogizálja. Eközben egymás után jelennek meg publikációi a Társaság újonnan indult évkönyvében, az Asiatic Researchesben. 1834-ben végül megjelenik két fő műve, a tibeti nyelvtan és a szótár.
Az utóbbi előszavában, miután köszönetet mond mindenkinek, aki útja során segítségére volt, magát úgy mutatja be, mint olyan kutatót, aki a magyar nép és nyelv eredetét indult megkeresni, ám szegénysége miatt vándorlásai során mindig mások segítségére volt utalva, s a tibeti nyelvvel is részben ezért kezdett foglalkozni. A tibeti kultúrával és irodalommal kapcsolatban megjegyezi, hogy az hűen megőrizte az Indiában már elveszett buddhista irodalmat, s jelentősége is elsősorban ebben mutatkozik.
Ugyanitt ad hangot annak a tudományosan nem bizonyított véleményének is, hogy a szanszkrit nyelv, ha szókincsében nem is, de nyelvtani szerkezetében a magyarhoz hasonló, azzal rokon nyelv, s kutatása elsősorban a magyarságnak lehet gyümölcsöző. Ezekkel a sorokkal Csoma bizonyára a hazaiaknak kívánt üzenni, hogy nem hagyott fel eredeti célkitűzésével, s az eddig végzett munkássága is valamilyen módon ehhez kapcsolódott.
Munkáiból 25 példányt hazaküld Magyarországra, visszaküldi továbbá a részére hazájában adományokból összegyűlt pénzt is, valamint a saját maga megtakarította összeget is. A pénzből Nagyenyeden alapítványt létesít a kiemelkedő diákok számára, illetve szétosztatja Kőrös lakói és rokonsága között.
Két jeles kitüntetést is kap ezekben az években. 1833-ban a Magyar Tudós Társaság levelező tagjává választja, 1834-ben pedig a Bengáli Ázsiai Társaság tiszteletbeli tagja lesz.
Miután 1835-ben a Bka’ ’gjurt ismertető hosszú tanulmánya megjelent, úgy döntött, néhány évre tanulmányutat tesz Indiában, hogy a szanszkritot és más indiai nyelveket tanulmányozza. Észak-Bengál, Nepál és Szikkim szerepelt az útitervei között, de valamiért Titaliánál megállt. Itt szanszkritot és bengálit tanult, hasonlóan szerény körülmények között, ahogyan annak idején a tibeti kolostorokban.
1837-ben visszatért Kalkuttába, és visszatért a tibetológiához is; élete hátralevő részében már csak ezzel foglalkozott. Schöfft Ágost,  a festő, akitől Csoma egyetlen hiteles portréja származik, ekkortájt tesz nála látogatást; s mint elmondja, Kőrösi teljes visszavonultságban, szinte remeteként él tibeti könyvei között, s csak egy témával sikerül kimozdítania közülük, ha Magyarországról beszélgettek.
1842-ben azonban ismét útra kelt. Célja ezúttal Lhasza, a tibeti főváros, majd innen Észak-Kína, az ujgurok és a mongolok földje volt. Úgy gondolta, hogy a dalai lámák könyvtárában rábukkanhat olyan forrásokra, amelyek a régi magyarokra vagy legalább az ujgurokra vonatkozó híradásokkal szolgálhatnak.
Áprilisban érkezett meg a szikkimi Dardzsilingbe, ahol azonban betegség döntötte le a lábáról. Több napig feküdt lázasan, míg végül 11-én hajnalban a trópusi dzsungelben elkapott malária örökre véget vetett hosszú vándorlásának. Síremléke a dardzsilingi temetőben áll, a Himalája hegyeinek oldalában.
Kitűzött célját nem sikerült elérnie, nem tudhatta meg, hogy az ujgurok, akikhez annyira hőn áhított eljutni, valójában egy török nyelvű nép, amelynek semmilyen szerepe nem volt a magyarság történetében.
Kőrösi Csoma Sándor a magyar őshaza felfedezőjeként nem írhatta be magát a tudomány történetébe; úgy szerepel ott, mint egy ismeretlen kultúra feltárója, és egy új tudományág, a tibetisztika megalapítója. Így szerzett végül elismerést magának, s egy kicsit talán ezen keresztül az egész magyarságnak is.

Fájl:KőrösiCsomaSándor-Széchenyi.jpg
Kőrösi Csoma Sándor dardzsilingi síroszlopának festménye, gróf Széchenyi István keretbe vésetett szövegével

 1845-ben az Ázsiai Társaság emlékoszlopot emelt a sírja fölé. 1858-ban gróf Széchenyi István halála előtt lefesttette Csoma síroszlopát, bekereteztette, és az alábbi feliratot vésette bele:
„     Egy szegény árva magyar, pénz és taps nélkül, de elszánt kitartó hazafiságtól lelkesítve – Kőrösi Csoma Sándor – bölcsőjét kereste a magyarnak, és végre összeroskadt fáradalmai alatt. Távol a hazától alussza itt örök álmát, de él minden jobb magyarnak lelkében.     ”

2013. március 16.

Ugye milyen szép?









Tóth Árpád: A tavaszi sugár



A tavaszi sugár aranyburokba fonta
A zsenge bokrokat, s a bimbók reszkető
Selyemgubóiból zománcos fényü pompa,
Ezer szelíd szirom lepkéje tört elő.

A zsongó fák előtt, a kerti út szegélyén
A park-őrző, borús csillámu rácsvasak
Festékes könnye folyt, sírtak, mert fémük éjén,
Hiába van tavasz, boldog rügy nem fakad.

Egy lány jött az uton, virággal, sok virággal,
Mellettem elsuhant, illatja megcsapott,
Egy-testvér volt talán a fénnyel és a fákkal,
Eltűnt. Szivem zenélt. Merengve álltam ott.

Bús voltam vagy derűs? ki tudja. Ama ritka
Kelyhű percek közül ragyogva volt ez egy,
Melyben pezsegve forr kedv és bú drága titka,
Mint mélyen csillogó, nektár-izű elegy.

Olyan perc volt, midőn a vaskos testi érzet
Kitágul... rezg, s ha kinyúlik a kéz,
A Nap arany almáját a tenyeredben érzed...

Vivaldi: Négy évszak - Tavasz

József Attila: Tavaszi ének

Éneklem a tavaszt, a fényt,
Bimbózó ifjú zöld reményt,
Szerelmes szívem sóhaját
S csitítgatom szegényt,
Nekem nyilik minden berek
- A vérem játékos gyerek -
S a Nap elém hajol
És rám kacag, milyen ravasz
- Ó pompa, szín, ó dús Tavasz! -
Csak Márta nincs sehol.

Havas telekre zsenge fú,
A szellő nádi hegedű,
Rügyeznek ifjú lányszivek,
Az arcokon derű!
Csikó nyerít szerelmi vészt
S a torkom fölkiáltni készt:
- Vén Földünk hogy forog!
S a kék ég is milyen magas,
- Ó pompa, szín, ó dús Tavasz!
- Reá ha gondolok.

Itt ékes, hímes szőnyegek,
Ott északon a bús hegyek,
Hol nem gondolnék rá soha -
De arra nem megyek...
- Rikolts, dalolj szegény torok:
- Ihaj, a Földünk hogy forog!
Ihaj szerelmi láz!
Mig jő a Tél, ki béhavaz
- Ó, pompa, szín, ó dús Tavasz! -
S a halál citeráz.

(1922. jún. 18.)

Erkel Ferenc: Bánk bán (részlet)

Operamesék


A Bánk bán Erkel Ferenc háromfelvonásos operája. Szövegkönyvét Egressy Béni írta Katona József azonos című drámája alapján. Elsőként a Tisza-parti jelenetet hallhatta a közönség 1861. január 6-án, Pesten, a Nemzeti Múzeum dísztermében. A teljes mű ősbemutatójára 1861. március 9-én került sor Nemzeti Színházban.


A történet  II. Endre királyunk uralkodásának idejére, azaz a XIII. század elejére repít bennünket.
A király éppen nincs itthon, messze az ország határain túl harcol. Eközben felesége, Gertrudisz, aki meráni származású, dorbézolással tölti az időt, az udvarába hívva sok henyélő honfitársát. S míg a királyi palotában külföldiek vigadoznak, s folyik a bor, addig az ország népe szegénységtől szenved, nem foglalkozik bajaikkal senki.






















 Azaz dehogynem. Hiszen, ha a király távol van, a bán feladata, hogy helyettesítse őt az itthoni feladatokban. Bánkra tehát különösen nagy felelősség hárul ebben az időben. Igyekszik is mindennek eleget tenni: járja az országot, hogy megismerje és orvosolni tudja a nép bajait. Felesége, Melinda azonban nem tarthat vele, mert a királyné valamilyen okból maga mellé parancsolta.

Bánk útja során szembesül vele, hogy a nép boldogtalanul él és elégedetlen. Petur bán hívása azonban őt is visszaszólítja a palotába. Mit akarhat tőle Bihar főispánja? Nem mást, mint hogy vállalja a vezetését a királyné ellen készülődő lázadásnak. De hát hogy tehetne ő ilyet? Az ő dolga, hogy a távol lévő királyt helyettesítse. Nem támadhat a királyné ellen! Ezért felháborodottan visszautasítja a felkérést.

A palotában azonban Biberachtól, egy meglehetősen kétszínű, méregkeverő alaktól megtudja, hogy a királyné azért parancsolta vissza maga mellé Melindát, hogy öccse, Ottó szabadon ostromolhassa az asszonyt a szerelmével, és hogy sikerre segítse öccse próbálkozását. Több sem kell Bánknak, elhatározza, hogy mégis szóba áll a lázadókkal.




Biberach azonban, mint említettem, szereti keverni a bajt. Hogy miért? Mert szeretné tönkretenni azoknak az életét, akiket mindig is irigyelt, és akik mellett csak lézengő senkiházinak érezhette magát. Hogy Bánk bánt tönkretegye, felkeresi Ottót, és egy olyan port ajándékoz neki, amitől Melinda elveszíti majd tartását és önuralmát, s végre Ottóé lehet - ha csak a por hatásának idejére is.

Bánk teljesen magába roskadt. Bántja, hogy hazáját pusztulni látja, a féltékenység is gyötri, s elkeseríti helyzetének kilátástalansága. Ekkor találkozik Tiborccal, egy végtelenül elszegényedett paraszttal, aki annak idején megmentette az életét. Tiborc panasza csak növeli benne az elkeseredettséget. S a baj nem jár egyedül: ekkor kell megtudnia Biberachtól azt is, hogy Ottó herceg sikerrel járt Melinda elcsábításában. Bánk bán elmondhatatlan keserűségében és haragjában megátkozza közös gyermeküket. Maga Melinda sem tagadja a hírt. Még támolyogva a por bódító hatásától, de már ráébredve a szégyenre, ami történt vele, bűntudatában arra kéri Bánkot, hogy ölje meg őt, csak gyermeküket ne bántsa. Bánk haragját megenyhíti felesége könyörgése. Úgy dönt, hogy Melindát és fiukat Tiborcra bízza, hogy haza, Bánk várába kísérje őket.

Ezek után nem maradhatott el a nagy szembekerülés, Bánk bán és a királyné találkozása, ami tragikus végkifejlettel zárult. Bánk feldúltan érkezett: az országban uralkodó elkeserítő állapotokat és Melinda elveszített becsületét kérte számon Gertrudisztól, mikre a királyné gőgösen felelt, megkövetelve, hogy Bánk tanúsítson személye iránt jobbágyi hódolatot. A vita egyre izzóbbá vált, s a szavak csatájának hevében Gertrudisz váratlanul tőrt rántott elő. Ez lett a veszte. Bánk haragja hevében kicsavarta a tőrt a kezéből, és leszúrta vele a gyűlölt asszonyt.

A király ezekre az áldatlan állapotokra tér haza. Felesége halott, a lázadó Petúr bánék tiltakoznak a gyilkosság vádja ellen. Ekkor belép Bánk, s báni jelvényét a koporsóra dobva bevallja, hogy ő volt a tettes. A király, minthogy bírák elé nem állíthatja Bánkot, kardjához kap, hogy a fegyver legyen a döntőbíró közöttük. Bánk még védekezne. Ám ekkor egy szomorú menet érkezik. Tiborc jön, aki Melinda és kisfiuk holttestét hozza. Bánk ekkor tudja meg, hogy felesége szégyenében gyermekükkel együtt a Tiszába vetette magát. Bánk megsemmisülve omlik a földre. A király pedig úgy dönt, a gyilkosnak ezúttal a legsúlyosabb büntetés, ha életben marad, haláláig tartó, múlhatatlan fájdalmával.


Mai napi gondolat

“A beszéd képessége emberi kiváltság, a hallgatni tudás emberi kiválóság. A kimondott szavak mögött szándékok rejlenek; a hallgatásba bölcs megértés, türelem, tisztelet vegyül. Egy embert inkább hallgatásából, semmint beszédéből ismerhetünk meg – vagyis abból, hogy kellő pillanatban hallgatni tud.”

(Tatiosz)

2013. március 14.

1848. március 15.

A márciusi fiatalok cenzúra nélkül kinyomtatták Petőfi Sándor Nemzeti dal című költeményét és az Irinyi József által megfogalmazott, a modern polgári magyar nemzet életkereteit tartalmazó tizenkét pontot.

1. Kívánjuk a sajtó szabadságát, cenzúra eltörlését.
2. Felelős minisztériumot Buda-Pesten.
3. Évenkénti országgyűlés Pesten.
4. Törvény előtti egyenlőséget polgári és vallási tekintetben.
5. Nemzeti őrsereg.
6. Közös teherviselés.
7. Úrbéri viszonyok megszüntetése.
8. Esküdtszék, képviselet egyenlőség alapján.
9. Nemzeti Bank.
10. A katonaság esküdjék meg az alkotmányra, magyar katonáinkat ne vigyék el tőlünk.
11. A politikai statusfoglyok szabadon bocsátassanak.
12. Unio. Egyenlőség, szabadság, testvériség.



 Délután háromkor a Nemzeti Múzeumnál nagygyűlést tartottak, majd a tízezres tömeg a Pest városi tanácshoz vonult, s rábírta a tanács tagjait is, hogy csatlakozzanak követeléseikhez.
Forradalmi választmány alakult, majd a tömeg megindult Budára, hogy a legfontosabb kormányszékkel is elfogadtassa követeléseit, s kiszabadítsa börtönéből Táncsics Mihályt.
A Helytartótanács nem mert katonai erőszakot alkalmazni, hanem elfogadta a 12 pontot, Táncsicsot pedig szabadon bocsátotta, s azonnal eltörölte a cenzúrát. Pest forradalma - ellentétben Párizséval és Bécsével - vértelen volt.
Ugyanezen a napon Pozsonyban az országgyűlés alsótáblája határozatban kijelentette, hogy Kossuth Lajos 1848. március 3-i felirati javaslatába beleérti az állami kárpótlás melletti jobbágyfelszabadítás és a teljes közadózás megvalósítását.
Az országgyűlés küldöttsége a felirattal Bécsbe utazott a királyhoz.

Akikről kevés szó esik

A Petőfi közvetlen baráti köréhez tartozó fiatal írókból álló Tízek Társaságának (1846) tagjai közül négyen vállaltak aktív szerepet március 15-én illetve az azt követő napok eseményeiben.


Degré

Bérzcy Károly és Lisznyai Damó Kálmán viszonylag fiatalon távoztak az élők sorából, míg Degré Alajos és Pálffy Albert a dualizmus konszolidációján túl annak válságos éveit, az 1890-es éveket is megérték. Közülük Degré, aki a szabadságharcot a Károlyi huszároknál harcolta végig, játszott még a későbbiekben jelentékeny politikai szerepet. A kiegyezés rendszerével nem tudott megbékélni és függetlenségi párti politikával képviselte a magyar parlamentben a váci kerület választóit.


Pálffy

Degrével ellentétben Pálffy Albert, aki a forradalom után néhány nappal megindult radikális „Márczius Tizenötödike” című lap főszerkesztőjeként szenvedélyesen bírálta a forradalmi magyar kormányt és a mérsékelt liberális politikát, a kiegyezés után jócskán megszelídült és korábbi radikalizmusát teljesen feladva a kormánypárti Esti Lap szerkesztője lett. Később ismét az írói pályára lépett és mára már elavult, de akkoriban igen népszerű, szélsőségesen romantikus regényeket írt.


Bérczy
 
Bérczy Károly, Madách Imre gyermekkori jó barátja volt, 1847-ben Széchenyi közvetlen munkatársaként dolgozott. A szabadságharc után csendes visszavonultságában csak azért tanult meg oroszul, hogy lefordíthassa Puskin Anyeginjét, nagy hatást gyakorolva ezzel Arany László, Gyulai Pál és Vajda János verses regényeire. A kiegyezés évében 1867. december végén halt meg.


Lisznyai

A társaság negyedik tagja, Lisznyai Damó Kálmán, bár március 15-i szerepléséről nincsenek adataink, a Pilvax körének állandó tagjaként, majd a „Márczius Tizenötödike” egyik szerzőjeként biztosan jelen volt a radikális pesti ifjúság mozgalmaiban. Részt vett a szabadságharcban is, 1849-ben honvéd hadnagyként Görgey seregéhez történetírónak nevezték ki. A bukás után közlegényként besorozták az osztrák seregbe. Leszerelését követően kizárólag az irodalomnak élt meglehetősen nehéz anyagi körülmények között. Kicsapongó életformája csak tetézte pénzügyi gondjait, talán ezzel magyarázható, hogy 1857 májusában „Költői üdvözlet” címmel ötven forintért - ami akkoriban jelentős összegnek számított - hajlandó volt verset írni a kormány hivatalos lapjába, a Budapesti Hírlapba az akkor még ugyancsak gyűlölt Ferenc József császár magyarországi látogatása alkalmából.


Egressy
 
Egressy Gábor, a Nemzeti Színház ünnepelt színésze, 1844-től Petőfi közeli lelki jó barátja, bár egy idősebb generációhoz tartozott, radikális felfogása és a Pilvaxban Pefőfi körül szerveződő Fiatal Magyarország nevű csoportosulás rendszeres látogatójaként a márciusi ifjak nemzedékéhez sorolható. A forradalom napján ott volt a jelentősebb helyszíneken és az események egyik alakítója volt. Este a Nemzeti Színházban a közönség kívánságára a Bánk bánt tűzték műsorra, melyben Egressy Petur szerepét alakította. Az előadást megszakítva a közönség a Nemzeti Dalt követelte, mire Egressy átöltözött és örömmel, teli torokból szavalta a „Talpra magyart!” A szabadságharcban szegedi kormánybiztosként működött, Világos után török földre menekült. Távollétében halálra ítélték. Kínzó honvágyáról naplójának sorai is tanúskodnak, talán ez indította arra, hogy hazatérésének fejében az önkényuralom informátorává szegődjön. Bár kegyelmet kapott, még évekig nem léphetett színpadra, csak 1855-től játszhatott ismét. Szó szerint élt halt a színházért. 1866-ban a Nemzeti Színház színpadán Brankovics György szerepében, a darab tetőpontján esett össze. Többé nem tért magához.


Vidacs

A nyomdánál Petőfi, Jókai és Vasvári mellett az ifjúság által választott küldöttség tagja lett Vidacs János, az ismert gépgyáros fia, aki akkoriban éppen a pesti egyetemen jogot és bölcseletet hallgatott. Egyes visszaemlékezések szerint ő foglalta le a nép nevében azt a nyomdagépet, melyen a Nemzeti Dalt és a Tizenkét pontot kinyomtatták. A lelkes fiatalember szintén végigküzdötte a szabadságharcot. A bukás után először halálra ítélték, majd ezt megváltozatva végül a josephstadti várbörtönbe került. Földy János visszaemlékezései szerint rendkívül makacs, heves természetű ember volt, aki az osztrákok iránti megvetését azzal fejezte ki, hogy rabtartóihoz egyetlen szót sem szólt, egyszerűen hátat fordított nekik. Szabadulása után összeesküvés címén az önkényuralom alatt többször is letartóztatták. A rendőri jelentések szerint az 1864-es március 15-i zavargásokban gyárának munkásai is aktívan kivették részüket. Vidacs a kiegyezést követően is politizált, Deák Ferenc rendszerét megalkuvásnak tartotta, s haláláig (1873) a 48-as párt országgyűlési képviselőjeként küzdött a 48-as eszmékért. A honvéd ügyek és a honvéd menház lelkes szószólója volt. A Kilencek (a megtorlás kilenc áldozatának) újratemetésén 1870-ben kormányellenes beszédével tűnt fel. Élete tragikus véget ért, ugyanis mikor a vezetésére bízott Ferenc József Takarékpénztár csődbe ment, öngyilkos lett.

Vasvári baráti köréhez tartozott a forradalomban élen járó fiatalemberek közül báró Nyáry Albert, Korányi Frigyes, a későbbi híres orvos professzor, illetve Oroszhegyi József, Sükei Károly és Hamary Dániel. Ők mind annak a politikai klubnak a tagjai voltak, mely a Jelenkor szerkesztőségében alakult. Hetente kétszer ültek össze, hogy megvitassák a politikai kérdéseket. Miután összejöveteleiket betiltották, ők is áthelyezték székhelyüket a Pilvaxba.


Nyáry

Közülük Nyáry Albert, a szabadságharcban Kossuth szárnysegédje lett, ezért emigrációba kényszerült. Itáliában talált menedéket, ahol 1859-ben a magyar légióban harcolt az osztrák hadak ellen. Emellett, történetírói hivatásának élve, sorra járta az itáliai levéltárakat, hogy felkutassa a középkori Magyarországra vonatkozó forrásokat. Kutatásai során bizonyítékokat keresett egy bizonyos Crouy Chanel Ágost francia herceg Árpád házi leszármazására is. Az ügy akkoriban nagy port vert fel. Nyáry több tanulmánnyal igyekezett alátámasztani a hercegnek a magyar királyi családdal való rokonságát, így bizonyítva igényét a magyar trónra. Emiatt viszont Kossuth haragudott meg rá, és a korábbi két jó ismerős eltávolodott egymástól. 1867-ben tért haza és kiváló tudósként, elsősorban heraldikusként tevékenykedett. Akadémikus és egyik alapító tagja volt a Történelmi Társulatnak, emellett szerkesztője a Turul és az Archaeológiai Értesítő című szakmai folyóiratoknak. 1848 márciusában az ifjú történetíró precizitásával kezdte megörökíteni a „Forradalom napjait”, de a több kötetre tervezett munka befejezését a történelem vihara elsodorta. Csak a március 15-i délelőtti események elbeszéléséig jutott el, de azért így is elsőrangú forrásnak számít munkája, hiszen tőle ismerjük meg a nyomda előtt elhangzott beszédeket.


Korányi

Nemzetközileg is elismert nagynevű tudós lett Korányi Frigyes is a maga szakterületén, aki március 15-én reggel éppen Sauer Ignác belgyógyászati előadását hallgatta, amikor társaival együtt kintről lármát hallva az ablakhoz rohant és meglátta Petőfit, amint a „Talpra magyart!” szavalta. Lelkesedéssel eltelve ő is csatlakozott az egyetemistákhoz és végigjárta a forradalom helyszíneit. Később a szabadságharcban mint alorvos működött. A kiegyezés után nevéhez fűződik az I. sz. Belklinika megszervezése, ahol ő vezette be a rendszeres laboratóriumi és röntgenvizsgálatokat. A tuberkulózis elleni küzdelem élharcosának is tekintjük.
A Vasvári-féle baráti körből még Oroszhegyi Józsa, székely származású orvos emelkedik ki, akinek személye méltatlanul merült feledésbe. A márciusi forradalmat követően gerillacsapatot szervezett és őrnagyként harcolta végig a szabadságharcot, amiért elítélték. A josephstadti várbörtönből való szabadulása után (1856) megszállottként csak a hivatásának élt. Először Románia legszegényebb vidékein, majd az 1860-as években a török kormány megbízásából Kis-Ázsiában, Cipruson és Alexandriában gyógyított. Ezekről a távoli vidékekről rendszeresen tudósította a magyar lapokat. Akkoriban ez maradt számára az egyetlen kapcsolat hazájával. A kiegyezést követően vissza akart térni Magyarországra, de útközben agyvérzés érte, és magatehetetlenül vergődve útonállók mindenéből kifosztották. 1870-ben bekövetkezett haláláig nyomorúságos körülmények között tengette életét. Egy régi bajtársa az utcán ismerte fel a nyomorult embert és a Vasárnapi Ujság hasábjain gyűjtést rendezett számára. Haláláról csupán egy rövid hírben, talán éppen ugyanez a névtelen bajtársa emlékezett meg.


Hamary
 
Hamary Dániel, szintén orvos volt, aki azon a forradalmi reggelen - visszaemlékezése szerint - hatodmagával indult el Petőfivel a Pilvaxból az egyetemek felé, hogy a forradalmi ifjúságot összetoborozzák. Végigharcolta a szabadságharcot, Komárom várából szabadult. Az 1848-ban még lelkes radikális ifjú, ki röpiratban hirdette a szerzetesrendek betiltását, a kiegyezés után politikával többé nem foglalkozott, csupán orvosi hivatásának, illetve az irodalomnak élt.
Sükei Károly, református lelkész fia, a források szerint egyértelműen a márciusi fiatalok egyik vezére volt. A szabadságarc idején ő is honvédnek állt, majd Perczel Mór hadsegéde lett. A fiatal tehetséges író, aki Victor Hugo, Shelley és Gogol műveit fordította, harminc évesen, még az önkényuralom évei alatt, 1854-ben halt meg.


Vajda

A forradalom főszereplői között nem szabad megfeledkeznünk Vajda János költőnkről sem, aki Petőfi ismeretségi köréhez tartott. Március 15-én és az azt követő napokban számos utcai szónoklatot tartott a pesti népnek. Emellett tagja volt az egyetemi ifjúságnak április 18-án a bécsi nemzetőrség üdvözlésére indított küldöttségének is. A szabadságharcban honvédnek állt, majd büntetésképpen őt is besorozták az osztrák hadseregbe. A kiegyezés előtt Bécsben a kancellária sajtóirodáján dolgozott, a megbékélést követően 1868-tól viszont a kiegyezést hevesen támadó Magyar Újság és a Nép Zászlója című lapok szószólója lett.


Lauka

Többeket említhetnénk még az akkori események szereplői közül, mint például Lauka Gusztáv írót, Petőfi közeli barátját. Neki köszönhetjük a forradalom vicclapját, a Charivari-Dongó-t. A bukás után rövid ideig bujkált, de hamarosan kiderült, hogy nem üldözik. A népszerű versikék költőjét, a mindenből viccet csináló humoristát ellenségei sem vették komolyan. Érdekes módon még a kiegyezés előtt hivatalt vállalt az önkényuralom apparátusában, később levéltárosként működött. Kléh István, aki szemtanúként még 1848-ban megírta a forradalom történetét, később ügyvédként élt és politikával többé nem foglalkozott.

forrás

Ima

Uram!
Tégy engem a Te békéd eszközévé,
Hogy ahol gyűlölet van, oda szeretetet vigyek,
Ahol sérelem, oda megbocsájtást,
Ahol széthúzás, oda egyetértést,
Ahol tévedés, oda igazságot,
Ahol kétség, oda hitet,
Ahol kétségbeesés, oda reményt,
Ahol sötétség, oda világosságot,
Ahol szomorúság, oda örömet.
Hogy ne vigaszt keressek,
Hanem vigasztaljak,
Hogy ne megértést keressek,
Hanem másokat értsek meg,
Hogy ne engem szeressenek,
Hanem szeretetet nyújtsak.
Mert amikor adunk, akkor kapunk,
mikor megbocsájtunk, nyerünk bocsánatot,
mikor meghalunk, születünk meg az örökkévalóságra! Ámen.
(Assisi Szent Ferenc)