2017. február 28.

Keresztszemes






Örkény egyperces

Fiaink

Volt egyszer egy szegény özvegyasszony, s ennek az asszonynak két szép szál fiúgyermeke. Az egyik, az idősebbik, elszegődött egy hajóra, melynek első útja mindjárt a Csendes-óceánra vezetett. Mi történt vele, mi nem, nincs, aki megmondja, mert hűlt helye lett a tengereken.

A kisebbik otthon maradt. De egyszer, amikor az anyja elküldte gilisztacukorért (a patikába, ami a hetedik ház), nem jött többé haza. Neki is örökre nyoma veszett.

Ez megtörtént eset. De a mesékben az özvegyasszonyoknak három fiuk szokott lenni. S mindig a harmadik, aki boldogul.

Nijinsky 1912-L'Après-midi d'un Faune (full version)

Márai Sándor: Füves könyv - részlet

63.
Arról, hogy a dolgokat meg kell várni

Megvárni, egy angyal és egy szent türelmével, amíg a dolgok -emberek, eszmék, helyzetek-,
melyek hozzád tartoznak, eljutnak hozzád. Egyetlen lépést sem sietni feléjük, egyetlen mozdulattal, szóval sem siettetni közeledtüket. Mert bizonyos emberek, eszmék, helyzetek, melyek életedhez, jellemedhez, világi és szellemi sorsodhoz tartoznak, állandóan útban vannak feléd. Könyvek. Férfiak. Nők. Barátságok. Megismerések, igazságok. Ez mind feléd tart, lassú hömpölygéssel, s találkoznotok kell egy napon. De te ne kapkodj, ne siettesd útjukat és közeledésüket. Ha nagyon sietsz feléjük, elkerülheted azt, ami fontos és személyesen a tiéd. Várj, nagy erővel, figyelmesen, egész sorsoddal és életeddel.

Vörösmarty Mihály: Előszó - Somlay Artúr előadásában

128 éve született Nyizsinszkij

Vaclav Fomics Nyizsinszkij (Kijev, Oroszország, 1889. február 28. (március 12.) – London, Nagy-Britannia, 1950. április 11.); balett-táncos, minden idők legkiválóbb férfitáncosának tartják.


Az 1909 és 1913 közötti évek Nyizsinszkij dicsőséges évei voltak. Oroszország első számú szólistájává vált Mihail Fokin koreográfiáiban, a Karnevál, a Seherezádé, a Petruska, a Nárcisz, a Daphnis és Cloé stb. főszerepeiben.

A Marijinszkij színház társulatából váratlanul eltávolították, amikor a Giselle előadására egy XIV. századi mintára készült, erősen testhezálló kosztümben lépett föl, sokkolva ezzel a nézőket, és megdöbbenést keltve a cári páholyban.
Az első világháború alatt Magyarországon – mint az ellenséges Oroszország polgárai – elvileg házi őrizetben élt a házaspár, gyakorlatilag pedig Márkus Emília hűvösvölgyi villájában.

Nyizsinszkij 1914-ben saját társulatot alapított. Londonban különösebb siker nélkül léptek fel. 1916-ban Gyagilev számára koreográfiát készített a Till Eulenspiegel vidám csínyjeihez (Richard Strauss), amivel Amerikában turnéztak.


Nyizsinszkijt 1917-től kezdve kezelték. Kibontakozó elmebaja is kezdte megakadályozni fellépéseit. 1919-ben megírta Naplóját (minden bizonnyal valójában Pulszky Romola munkája), ami 1958-ban, Párizsban jelent meg. A feleség heroikus küzdelmet folytatott egész közös életükben a táncos talpra állításáért, könyveket írt és adott ki, szervezett, a kor legjobbjaival, például Junggal kezeltette – lényegében eredménytelenül.

Márkus Emília villájában éltek Budapesten 1944-ig. Nem zárkóztak el a világtól, részt vettek a társasági életben. Nyizsinszkij olykor prófétának, olykor magának a megváltónak képzelte magát. Szerette, ha fotózták, a sajtóban is rendszeresen szerepelt, de a balettet életében végérvényesen az őrület váltotta fel.


1944-ben a család a bombázások elől Sopronba költözött, ahol a pestinél is borzalmasabb bombázásokat éltek át. A háború után Svájcba emigráltak. 1948-ban a berkshire-i Sunningdale-be költöztek, ahol Romola brit állampolgárságért folyamodott. A táncos 1950-ben hunyt el egy londoni kórházban. 1953-ban a holttestét újratemették a párizsi Cimetière de Montmartre-ban.

Reményik Sándor: Család-fa




A nagyapám gyümölcsfát ültetett:
Aranyparment, batult és ponyikot
És kanadai kormos renetet.
S köztük egy ismeretlen csemetét.
Isten nevében keresztelte meg,
Adván neki önnön család-nevét.
A névtelen fa Reményik-fa lett.
És nőtt azután és lombosodott,
Nagy család fölé terebélyesedett.
És későn érő gyümölcsöt hozott.
De mikor a következő tavasszal
Elvirágoztak mind a fák már régen:
Még mindíg volt belőle pince-mélyen.
Most nem virágzik már és nem terem,
Letöredeztek lassan ágai.
De hogy ne álljon oly reménytelen
A vén kert egyre ritkuló ölén,
Vigasztalásul szépen ráfutott
A vadszőlő, e költői növény.
Ősz van. Bíborpalást leng most a fán,
Utolsó díszül fedve fát s nevet.
Nézem s szemembe könnyű könny szivárog:
Köszönöm, Istenem, kegyelmedet.

1933 október

134 éve született Somlay Artúr

Somlay Artúr (Budapest, 1883. február 28. – Budapest, 1951. november 10.) magyar színész, színészpedagógus.

1902-től szerepelt színpadon, 1909-20 között, 1935-36-ban, majd 1946-tól volt a Nemzeti Színház tagja, 1948-tól örökös tagja. Alakításait drámai erő, sodró szenvedély, elmélyült jellemábrázolás tette maradandóvá.

A legkiválóbb előadóművészek egyike volt. Művészetét a rádióban készült felvételek és a filmszalagok őrzik. Egyaránt kiváló alakítója volt a magyar és külföldi klasszikus, valamint a modern szerepeknek. 1912-1951 között sok filmben is játszott, s filmszereplései egyértékűek voltak színpadi alakításaival.


Legendás alakítást nyújtott a Valahol Európában című film főszereplőjeként.
Az 1940-es évek végén a Színházművészeti Szövetség elnökeként kiállt számos nehéz helyzetbe került kollégájáért.
E bátor tevékenysége nem tetszett a rákosista kultúrvezetésnek, s amikor a színész-kitelepítések elleni kérelmét visszautasították, érezve a már őt is fenyegető veszélyt, 1951. november 10-én öngyilkos lett.

2017. február 27.

Keresztszemes



Henry Longfellow: A természet


Mint nyájas anya, ha letelt a nap,
ágyba vezeti apró gyermekét,
ki menne már, de ellenkezne még,
tört játéka a padlón ott maradt,
az ajtón át is arra nézne csak;
csillapító vigasznak nem elég
ha bátorítják: lesz helyette ép -
szebb lesz talán, de több gyönyört
nem ad.
Így bán velünk a természet, keze
játékainkat sorba elszedi,
s pihenni úgy kísér, oly kedvesen,
menjünk, maradjunk,
nem tudjuk mi se;
elménk se érti, álommal teli,
hogy nő fölé a messzi rejtelem.

Fodor András
fordítása

210 éve született Longfellow

1807. február 27-én született Henry Longfellow amerikai költő


Felsőfokú tanulmányait Brunswickban (Maine állam) és Nyugat-Európában folytatta. 1829-35-ig a nyugati nyelvek és irodalmak professzora volt a Bowdoin College-ban, majd 1836 és 1854 között a Harvardon.
A XIX. század legnépszerűbb amerikai költője, akit Európában is elismerés övezett. Műveiben a romantika szelíd változatát képviselte: híres elbeszélő költeménye a trocheikus verselésű Hiawatha, amelyben az észak-amerikai indiánok eredethagyományait felhasználva megalkotta az amerikai műeposzt. Szonettjei az angol nyelvű költészet kiemelkedő alkotásai.

Sok verse és balladája szinte népdalszerűen maradt fenn. Angolra fordította Dante Isteni színjátékát.

144 éve született Caruso

1873. február 27-én született Enrico Caruso olasz operaénekes


Nápoly nyomornegyedében nőtt fel. Tízéves korában már templomi gyermekkórusban énekelt, majd különböző mestereknél tanult. Hangját tanárai először nem találták különösebben ígéretesnek, de képességeit bámulatos kitartással fejlesztette és szüntelenül művelte önmagát. 1899-ben debütált a milánói La Scalában: a műsorváltozás következtében színre került Puccini-operában, a Bohéméletben Rodolphe szerepét énekelte. Milánó után London, a Covent Garden következett (1902), majd 1904-től a New York-i Metropolitan.


Számtalan szerepe közül kiemelkedett Radames alakítása Verdi Aida című operájában. A budapesti Operaházban 1907-ben Radamest énekelte az Aidában.
Nem rajta múlott, hogy sikere nem volt teljes. Carusót Budapesten tízszeresére emelt helyárakkal léptették fel - a bevételt a tüdőbetegek javára fordították. A nézőtéren helyet foglaló sznobok másmilyen hangot vártak az énekestől és érzéketlenek maradtak Caruso csodálatosan kulturált éneklése iránt. Valójában a közönség `bukott` meg azon az emlékezetes budapesti estén.
Nápolyban hunyt el 1921. augusztus 2-án. Élete közvetve számos hőstenor karrierjét ihlette. Mario Lanzát akkor emelte a szárnyára a világhír, amikor őt alakította - és énekelte - A nagy Caruso című filmben.

Caruso énekel

115 éve született Brazíliaváros megálmodója

1902. február 27-én született Lucio Costa építész, Brazíliaváros tervezője


A francia származásű építész Toulon-ban látta meg a napvilágot. Tanulmányit befejezve az 1920-as években telepedett le Brazíliában. Latin-Amerikában ő honosította meg a Le Corbusier nevével fémjelzett modernizmust, vezette be a forradalmian új formákat és anyagokat.


A várost Lúcio Costa tervezte, a főépítész Oscar Niemeyer volt. A levegőből nézve pillangó, vagy repülőgép alakja van. 1987 óta Brazíliaváros az UNESCO Világörökségeinek listáján is szerepel.


1957-ben tervezte meg az új brazil fővárost Le Corbusier részvételével, s e tervek alapján 1966-ban kezdték meg Brasília (Brazíliaváros) építését.
A dicsőséget azonban nem ő, hanem kollégája és legnevesebb tanítványa, a főváros legfontosabb épületeit tervező Oscar Niemeyer aratta le.


A csalódott Costa mindenkitől elfeledve Rio de Janeiróba húzódott vissza és ott is halt meg 1998. június 13-án.

Szabó Lőrinc: Szél hozott, szél visz el


Köd előttem, köd mögöttem,
isten tudja honnan jöttem,
szél hozott, szél visz el,
minek kérdjem: mért visz el?

Sose néztem, merre jártam,
a felhőknek kiabáltam,
erdő jött: jaj, be szép!
megcibáltam üstökét.

Jött az erdő: nekivágtam,
a bozótban őzet láttam,
kergettem, ott maradt,
cirógattam, elszaladt.

Ha elszaladt, hadd szaladjon,
csak szeretőm megmaradjon,
szeretőm: a titok,
ő se tudja, ki vagyok.

Isten tudja, honnan jöttem,
köd előttem, köd mögöttem,
szél hozott, szél visz el,
bolond kérdi, mért visz el?
You might also like:

Gondolat a mai napra

"Az emberek, ha minden vágyuk teljesülne, sohasem volnának boldogok."
(Tatiosz)
 

2017. február 26.

Erdély csodái: a Retyezáti Nemzeti Park

A Retyezát növény- és állatvilága egyaránt gazdag. A hegység számos olyan növényfaj otthona, amely kizárólag itt él. Az állatok közül pedig menedékre lelnek itt a máshol már megritkult zergék, de több nagyragadozó, ritka kisemlős (például denevérek) és ragadozómadár is. Nem csoda hát, hogy a Retyezát tekintélyes része már több mint 80 éve részesül valamilyen fokú védettségben.

A hegység első természetvédelmi területét még 1927-ben, Nyárádi E. Gyula botanikus javaslatára hozták létre. Pár év elteltével, 1935-ben itt jött létre Románia első nemzeti parkja. A terület kiemelkedő jelentőségét 1980 óta az UNESCO "Ember és Bioszféra" programjába való felvétel is bizonyítja.

Vajdaság csodái: Ludasi tó







Ludas puszta. Ludas( magyar nyelven) Šupljak ( szerb nyelven), előzőleg Stara Storina volt a neve a településnek.
Ősrégi Szabadka környéki település, Bácska (Serbia) északi részén, a Ludasi tó partján terül el, Szabadkától 12 kilométerre-keletre.
A falu lakosságának száma 1310, nemzetiségi összetételt nézve nagyobb részbe magyar lakta település.
A Ludasi tó élete évezredekre nyúlik vissza, a Ludasi lakosok szokásokkal és érzelmekkel kötődnek hozzá. A tó Speciális Természeti Rezervátum, kezelését a Szerb Természetvédelmi Intézettel és a felelős minisztériummal együttműködve a Palics –Ludas Közvállat, valamint a két éve megalakult önkéntes helyi természetvédelmi csoport végzi.


Szerbiában botanika szempontjából a Ludasi-tó az egyetlen viszonylag még megőrzött állapotban lévő pusztai tó, ezen kívül gazdag állatvilág, madárvilág Rezervátum.

Kárpátalja csodái: a Szinevéri-tó

A Szinevéri-tó, Kárpátalja legnagyobb tava, 989 méter magasan a Tóhegy lábánál található.
A tó környéke a természetvédelmi hatóságok felügyelete alá tartozik. A nemzeti park területe 40,4 hektár, 500–1700 méterrel a tengerszint felett húzódik, a Tisza jobb oldali mellékfolyója, a Talabor eredetéül szolgáló Gorgánok hegyeiben.

A park domborzata hosszú idők folyamán nyerte el mai formáját. Nagyon régen, kb. 35 millió évvel ezelőtt itt a Thétisz-tenger medencéje volt. Az egykori tengerfenékre lerakódott agyag, homok és más üledékek keveréke az idők folyamán megkövesedett.
A tudósok szerint kb. tízezer évvel ezelőtt, a jégkorszak utáni időben alakulhatott ki, egy folyómeder-csuszamlás okozta elzáródással. Három forrás táplálja a négy–hét hektár területű tavat. Legmélyebb része a 22 métert is eléri. A fenyvesek úgy veszik körül a kék vizet, akárcsak a szempillák a szemgolyót, s közepén a parányi sziget képezi a pupillát. Az itt élők ezért tengerszemnek is nevezik.


A legenda szerint nevét egy szerelmespárról kapta. A környék urának, a grófnak volt egy gyönyörű lánya, akinek olyan kék volt a szeme, mint a Kárpátok égboltja. Innen kapta a Színy nevet is, ami magyarul kéket jelent. A lány beleszeretett Vérbe, a pásztorfiúba, s titokban találkozgattak. Ám erről hamarosan tudomást szerzett a gróf, aki eltiltotta lányát a rangjához nem méltó legénytől. Eközben a szerelmére várakozó fiúra a kegyetlen apa bérencei egy nagy követ gördítettek. A szörnyű hír hallatára a lány a helyszínre rohant, s a szerelme testét eltakaró követ átölelve keserves zokogásban tört ki. Könnyei pedig egy tavat képeztek, melynek vize ugyanolyan kék volt, mint a szeme.

Illyés Gyula: Szárnyak



Madarak, madarak, madarak, madarak,
ha több vagyok mint test: lelkem a csicsergetésetek!

Hajnalodik már; dalolva jöttem a réteken át haza,
szárny volt ma éjjel nékem a szó, a korty, az óraütés, a simogatás, szárny volt kedvesem keze.

Szárny volt a dal, szárny a kilincs, vigan feküdtem a lepedők szárnyaiba,
már majd elaludtam, midőn ablakom előtt a májusi nap trombitaszavára

a fák kirázták magukból a madarakat! Lármás reggeli áldozat
Harsant: áriák, tollak, gondolatok szines gomolya szállt az ég felé.

Oly ragyogó, győztes volt a rajzás, hogy szabaduló kedvem feléje lebbent
Sikosan, fürgén beléje fonódott, mint illatba az illat.

Repdeső zászlók, angyalok rakétái, bomlott mezei ágyútűz!
Első zajos csók, miután, lobbanás, elrepül a szerelmesek inge!

Hej, micsoda tömjéntartó szívem! - villant félálomban nézvén e szép szárnyalást,
a szöllő lelke ez, a szöllőhegyeké, álmaim kékes lebbenése, égi

Vizcsobogás e zaj! - Miért siratni hát a múló ifjuságot?
Szabad ragyogó égi mezőkre oszlik el selymes áldozati füstként.

(Borbély Károly festménye)

Keresztszemes




247 éve született az "ördögtrilla" szerzője



Guiseppe Tartini (Piranó, 1692. április 8. – Padova, 1770. február 26. ) olasz barokk zeneszerző, hegedűművész és legendás hegedűtanár.
 
 
 





215 éve született Victor Hugo



Victor-Marie Hugo (Besançon, 1802. február 26. – Párizs, 1885. május 22.) francia költő, regény- és drámaíró, politikus és akadémikus.


Victor Hugo: A nyomorultak (részlet)

A szobában teljes volt a nyugalom. Itt-ott elmosódott, határozatlan formák tünedeztek elő. Ami nappal iratokkal, nyitott fóliánsokkal, könyvgarmadákkal megrakott asztal, ruhákkal megrakott karosszék, imazsámoly volt, az most csupa sötét szögletnek és fehéres foltnak látszott. Jean Valjean óvatosan előreosont vigyázva, hogy bútorokba ne ütközzön. A szoba hátteréből, a püspök, egyenletes, nyugodt lélegzetvételét hallotta.
Egyszerre megállt. Ott volt az ágy mellett. Hamarább ért oda, mint hitte volna.
A természet néha valamilyen komor és okos kiszámítottsággal avatkozik tényeivel és jelenségeivel cselekedeteinkbe, mintha csak gondolkodóba akarna ejteni bennünket. Majdnem félórája sűrű felhő borította az eget. Abban a pillanatban, amikor Jean Valjean megállt az ágy előtt, a felhő, mintha szántszándékkal tenné, szétfoszlott, és egy holdsugár tűzött be a keskeny ablakon, megvilágítva a püspök halvány arcát. A püspök békésen aludt. A hideg alpesi éjszakák miatt csaknem teljesen felöltözve feküdt az ágyban, barna gyapjúköntösben, amely csuklóig takarta karjait. Feje az alvás lankadt tartásában hátravetve pihent a vánkoson; pásztorgyűrűs keze, mellyel annyi jó és kegyes cselekedetet művelt, lelógott az ágyról. Arcán az elégedettség, a remény, az üdvösség sejtelmes kifejezése világlott. Több volt ez mosolynál, szinte már sugárzás. Homlokára valami láthatatlan fényforrás kimondhatatlan tündöklést vetített. Az igazak lelke az álomban egy titokzatos mennyországot szemlél. Ennek a mennyországnak visszfénye ragyogta be a püspököt.
Ugyanakkor valami átlátszó tündöklés, mert benne volt ez a mennyország: a lelkiismerete.
Ahogy a holdsugár, hogy úgy mondjuk, fölébe áradt ennek a belső világosságnak, az alvó püspököt, mintegy dicsfény lengte körül. De ez a dicsfény szelíd volt, rejtelmes félhomály fátyolozta. Az égen úszó hold, a szunnyadó természet, a kert, melyben szellő se rezdült, a néma ház, az óra, a pillanat csendje kimondhatatlan ünnepélyességgel tetézte a bölcs férfi tiszteletre méltó pihenését, fenséges, szelíd glóriával szőtte be ősz haját, lehunyt szemét, orcáját, amely csupa remény, csupa bizakodás volt, ezt az aggastyánfejet, ezt a gyermeki szendergést.
Volt valami isteni ebben a tudtán kívül oly magasztos emberben.
Jean Valjean mozdulatlanul állt a homályban, kezében a vas fáklyatartó, s megdöbbenve nézte a sugárzó aggastyánt. Soha nem látott ehhez foghatót. Ez a nagy bizalom megijesztette.
Nincs nagyszerűbb látványa az erkölcsi világnak, mint a földúlt, nyugtalan lelkiismeret, ahogy egy rossz cselekedet küszöbére érve, az igaz ember alvását szemléli.
Homályosan, de ellenállhatatlanul érezte, hogy ebben az alvásban, ebben az elszigeteltségben, olyan valaki közvetlen közelében, mint ő, van valami fenséges.
Senki sem mondhatta volna meg, még ő maga sem, mi megy végbe benne. Aki megkísérelné, hogy erről számot adjon, annak el kellene képzelnie a létező legerőszakosabb mellett a létező legszelídebbet. Még az arca sem árult el semmi határozottat. Valami riadt meglepődés látszott rajta. Nézett és bámult. Semmi több. De hogy mit gondolt, azt kitalálni lehetetlenség lett volna. Egy bizonyos: meg volt rendülve, és meg volt zavarodva. De mifajta volt ez a megilletődés? Tekintetét nem vette le az aggastyánról. Az egyetlen, amit tartása és arca világosan elárult, valami különös tétovázás volt. Mintha habozott volna két mélység, a kárhozat és az üdvözülés közt. Egyaránt késznek látszott szétzúzni ezt a koponyát, vagy megcsókolni ezt a kezet.
Kisvártatva lassan homlokához emelte bal kezét, levette sapkáját, aztán a kéz lehanyatlott, és Jean Valjean baljában sapkáját, jobbjában a vasbunkót tartva, szilaj fején felborzolódott hajjal, ismét gondolataiba merült.
A püspök tovább aludta békességes álmát ez ijesztő tekintet alatt.
A holdfényben reszketegen megcsillant a kandallón a feszület, mely mintha mindkettejükre kitárta volna karját, áldón az egyik, megbocsátón a másik felé.
Jean Valjean hirtelen homlokára húzta sapkáját, aztán, gyorsan elhaladva az ágy mellett, a püspökre rá se nézve, egyenest a szekrénynek tartott, amelyet meglátott az ágy fejénél; fölemelte a fáklyatartót, mintha a zárat akarná vele kifeszíteni; de a kulcs benne volt a zárban. Kinyitotta a szekrénykét. Az első, ami szemébe ötlött, az ezüstneműt tartalmazó kosár volt. Kivette, aztán nagy léptekkel, óvakodás nélkül, a zajjal se törődve, áthaladt a szobán, az ajtónál termett, visszament a házikápolnába, kinyitotta az ablakot, megragadta botját, átvetette magát a földszinti ablakpárkányon, az ezüstneműt betette a hátizsákba, a kosarat elhajította, keresztülszaladt a kerten, tigrisszökéssel átugrotta a kőfalat, és futásnak eredt.

Másnap hajnalban Bienvenu méltóságos úr a kertjében sétált, amikor nagyon izgatottan kiszaladt hozzá Magloire-né.
- Püspök úr, püspök úr - kiabált -, nem tudja nagyságod, hol van az ezüstneműs kosár? - De igen tudom - mondta a püspök.
- Jézus neve legyen áldott! - folytatta az asszony. - Nem tudtam elképzelni, hová lehetett.
A püspök az egyik virágágyból vette föl a kosarat. Most odaadta Magloire-nénak. - Tessék, itt van.
- Hogyhogy? - hökkent meg Magloire-né. - De hiszen üres! Hát az ezüstnemű?
- Vagy úgy! Maga az ezüstneműt keresi? Arról nem tudok.
- Szentséges Atyaisten! Ellopták! Az a tegnap esti ember lopta el!
És ebben a szempillantásban, öregasszony létére meglepő fürgeséggel, a kápolnába futott, benézett az alkóvba, és visszament a püspökhöz. A püspök lehajolt, és sóhajtva nézett egy kalánfűpalántát, amelyet a virágágyra esett kosár összetört. Magloire-né kiáltására fölegyenesedett.
- Méltóságos úr, az ember eltűnt! Ellopta az ezüstöt!
Ahogy így jajveszékelt, pillantása a kert egyik sarkára tévedt, ahol látni lehetett a mászás nyomait. A fal párkánydísze letörött.
- Tessék nézni! Arra szökött. Átugrott a falon a Cochefilet utcába! Ó, a gyalázatos! Ellopta az ezüstünket!
A püspök egy pillanatig szótlanul állt, aztán komolyan ránézett Magloire-néra, és szelíden mondta:
- Először is, miénk volt az az ezüst?
Magloire-nénak elállt a szava a megdöbbenéstől. Pillanatnyi csend lett, aztán megszólalt a püspök:
- Magloire-né, máris túl sokáig és jogtalanul tartottam magamnál ezt az ezüstholmit. A szegényeket illette. És ugyan ki volt az az ember? Nyilván szegény ember.
- Jézusom! - bizonykodott Magloire-né. - Nem magam miatt beszélek, nem is a kisasszony miatt. Nekünk igazán mindegy. Hanem méltóságod miatt. Mivel fog most már enni a méltóságos úr?
A püspök csodálkozva nézett rá.
- Ugyan! Hát nincs ónból való evőeszköz? - Magloire-né vállat vont. - Az ónnak szaga van. - Akkor hát bádogból.
Magloire-né sokatmondó fintort vágott. - A bádognak íze van.
- Jó, majd eszünk fakanállal és favillával.
Néhány perc múlva leült reggelizni ugyanahhoz az asztalhoz, amelynél előző este Jean Valjeannal vacsorázott. Reggelizés közben a húga egy szót sem szólt, Magloire-né pedig magában dohogott. Bienvenu úr jókedvűen megjegyezte, hogy még fakanálra és favillára sincs szükség, ha az ember egy darab kenyeret akar tejbe mártogatni.
- Micsoda gondolat! - zsörtölődött Magloire-né, miközben ide-oda járt. - Szállást adni egy ilyen embernek! Méghozzá odafektetni saját szobája mellé! Még szerencse, hogy csak lopott! Szent Isten! Elgondolni is borzalom!
A püspök és húga épp föl akart kelni az asztaltól, amikor kopogtatás hallatszott.
- Szabad - mondta a püspök.
Kinyílt az ajtó. Különös és izgatott csoport jelent meg a küszöbön. Három férfi a gallérjánál tartott egy negyediket. Hárman csendőrök voltak. A negyedik Jean Valjean.
Egy csendőr őrmester, aki a csoport vezetőjének látszott, az ajtóból előrelépett, és katonás tisztelgéssel állt meg a püspök előtt.
- Méltóságos úr...
Jean Valjean, aki komoran és leverten állt, erre a szóra felkapta a fejét.
- Méltóságos úr! - mormogta. - Hát nem a plébános...
- Csönd! - szólt rá az egyik csendőr. - Ez itt a püspök úr őméltósága.
Eközben Bienvenu úr, oly élénken, ahogy magas korától kitelt, odalépett a csoporthoz .
- Á, ön az! - kiáltott fel, Jean Valjeanra tekintve. - Nagyon örülök, hogy látom.
Igen ám, de én a gyertyatartókat is önnek adtam. Azok is ezüstből vannak, bizonyára megkaphat értük kétszáz frankot. Miért nem vitte el a gyertyatartókat az evőeszközökkel együtt?
Jean Valjean kerekre nyitotta a szemét, és ahogy a püspökre nézett, azt a kifejezést semmilyen emberi nyelv le nem írhatja.
- Így hát igaz, méltóságos úr - szólt a csendőr őrmester , amit ez az ember állít?
Találkoztunk vele. Úgy ment, mint aki eliszkol. Megállítottuk, kíváncsiak voltunk, mit visz. Ezeket az evőeszközöket...
- És azt mondta - vágott közbe mosolyogva a püspök -, hogy egy öregpap bácsitól kapta, akinél éjszakára megszállt. Értem már. És önök visszahozták? Tévedés volt.
- Eszerint útjára bocsáthatjuk? - kérdezte az őrmester. - Természetesen - válaszolt a püspök.
A csendőrök elengedték Jean Valjeant, aki hátratántorodott. - Igazán szabadon eresztenek? - kérdezte csaknem artikulálatlan hangon, mint aki álmában beszél.
- Igen, mehetsz az utadra, nem hallod? - szólt rá az egyik csendőr.
- Barátom, mielőtt távozik - szólt a püspök -, itt vannak a gyertyatartói. Fogja.
A kandallóhoz ment, levette a két ezüst gyertyatartót, és odaadta. A két nő szótlanul nézte, és egyetlen mozdulattal, egyetlen pillantással sem zavarta a püspököt.
Jean Valjean minden porcikája remegett. Gépiesen, révetegen vette át a két gyertyatartót.
- Most pedig - szólt a püspök - menjen békességben... Hogy el ne felejtsem, barátom, ha megint meglátogat, fölösleges, hogy a kert felé kerüljön. Jöhet-mehet bármikor az utcai ajtón. Éjjel-nappal csak kilincsre van csukva.
Aztán a csendőrökhöz fordult: - Uraim, távozhatnak. A csendőrök elmentek.
Jean Valjean olyan volt, mint akit ájulás környékez. A püspök odalépett hozzá, és halkan mondta:
- Ne felejtse, sohase felejtse el, hogy megígérte: Ezt a pénzt arra fogja felhasználni, hogy becsületes ember legyen magából.
Jean Valjean, aki nem emlékezett, hogy bármit is megígért volna, nem bírt megszólalni. A püspök erősen hangsúlyozva beszélt. Ünnepélyesen folytatta:
- Testvérem, Jean Valjean, nem vagy többé a gonoszé, hanem a jóé. Megvásárolom tőled a lelkedet; elveszem a sötét gondolatoktól, a romlás szellemétől, Istennek adom át. 
 
 
Itt meghallgatható: A párizsi Notre-DameA párizsi Notre-Dame

Reményik Sándor: Jóakarat



„Én jót akartam, – s minden rosszra vált…”
Van-e szörnyűbb szó, szörnyűbb tőrdöfés;
Mellyel a szív magának ád halált,
S önnön hajába markol szaggatón
A kétségbeesés?!
„Én jót akartam.
Zephirt vetettem, – és vihart arattam. –
Szóltam a földnek: gyorsabban forogj! –
S megindult alattam,
Mint a horkanó paripa, vadul.
Egy tégla nem tetszett a templomfalban,
Megmozgattam, – s a templom összedőlt.
Én jót akartam.”

Mikor eljő az ítéletnek napja,
A végső nap,
S a maga jussát minden szív kikapja,
Mikor a Bíró rátekint merőn:
Egyensúlyozni bűnök tonnasúlyát,
Egy hópehely a másik serpenyőn,
Lángtengerek közt keskeny tejfolyó.
Kárhozat-földjén üdvösség-barázda:
Jóakarat – elég lesz ez a szó?…

2017. február 24.

Toselli Serenada

Hungarikum: a karikásostor

A rövid nyelű ostorok a pásztor emberek terelő eszköze. Ismertebb elnevezései karikás ostor, csikósostor, nehézostor, pásztorostor, kanászostor. Két részből, a tulajdonképpeni ostorból - amely szíjból készül, esetleg szegényebb vidéken kötélből - és a rövid, rendesen alkar hosszúságú, gyakran íszített nyélből áll. Ezek az ostorok rendszerint pásztor készítmények. Csak később kezdték el a szíjgyártók is készíteni őket a módosabb gazdáknak.

Goldoni: Mirandolina

310 éve született Goldoni



Carlo Goldoni (Velence, 1707. február 25. – Párizs, 1793. február 8.) olasz komédiaíró
A realista olasz jellemvígjáték megalkotójaként vált ismertté, több mint 260 színművet írt.

Művészete a commedia dell,artéban gyökeredzett, ugyanakkor túllépve azt, a színpadi figurák rögtönzései helyett rögzített szövegű szerepeket bízott a színészekre, és sokszor a külsőséges helyzetkomikumokat a jellemekből fakadó komikummal cserélte fel darabjaiban.


Korának társadalmáról, szokásairól és felfogásairól festett igen találó képet. Legjobb vígjátékait - A fogadósné (azaz a Mirandolina), A hazug, Két úr szolgája - elsősorban az emberábrázolás realizmusa, a színes népi nyelv és a cselekmény mozgalmassága jellemzi.
1762-ben Párizsba költözött. 1765 után XV. Lajos lányának és XVI. Lajos nővéreinek nyelvmestereként a királyi udvarban élt, és francia nyelvű emlékiratán dolgozott, amely fontos korrajz.
A forradalom kitörése után szegénységben élt, mert a Konvent megvonta a nyugdíját. Párizsban hunyt el 1793. február 6-án.

465 éve temették el Fráter Györgyöt

1552 – A gyulafehérvári székesegyházban eltemetik Martinuzzi Fráter György bíborost, akit 1551. november 17-én gyilkoltak meg I. Ferdinánd király utasítására.


A "fehér barát" Fráter György (családi nevén Utješenić, anyja családi nevéről Martinuzzi) (Kamičić, Horvátország, 1482. június 18. – Alvinc, 1551. december 17.) esztergomi érsek és bíboros, horvát kisnemesi származású államférfi.

Erdély megszervezője. A 16. század második felében alakult ki az Erdélyi Fejedelemség. Megszervezése Fráter György nevéhez fűződik. Erdély 1541 előtt nem volt önálló ország. Területéhez a leválasztott részek tartoztak (partium).
A lakosság vallási téren is megosztott volt. A magyar vármegyék, a székely és a szász székek alkották a három nemzetet.


Magyarország 1550-ben

Rendi szervezetük elütött egymástól. Az új állam vezetője névlegesen II. János Zsigmond volt, de a legfontosabb döntéseket Fráter György hozta.
Külpolitikailag Erdély nem volt független, hűbérura a szultán volt akinek adót fizetett. Fráter György 1551-ben lemondatta János Zsigmondot a trónról és Erdélybe Habsburg-katonaságot hívott, erre a török támadásba lendült. Ezért I. Ferdinánd beleegyezésével alvinci kastélyában 1551. december 17-én meggyilkoltatta.


I. Ferdinánd beleegyezésével alvinci kastélyában 1551. december 17-én meggyilkoltatta. Castaldo az orgyilkosság végrehajtására a bibornok titkárát Marco Aurelio Ferrarit bérelte föl. Fráter Györgyöt az alvinci kastély nyugati bástyájában berendezett kastélykápolnában gyilkolták meg Giovanni Battista Castaldo császári biztos bérencei két puskalövéssel és 75 szúrással. 69 éves volt.
A "Jézus Mária!" kiáltással összeroskadó főpap hulláját megcsonkították, fülét, melyről azt tartották, hogy születésétől fogva szőrös volt, levágták, hogy a királyhoz küldjék. Aztán ott hagyták vérében fagyva a szoba padlóján, ahol holtteste hetven napig hevert temetetlenül, majd a gyulafehérvári káptalan emberei a Szent Mihály székesegyház kriptájában temették el 1552 februárjában.
"Teteme végre helyet kapott a gyulafehérvári templomban, ahová néhány barátja szállította, a templom nagyobb hajója közepén a Hunyadi Corvin János királyé mellett, kősírban helyezték el, melyet utoljára Ferdinánd költségén Castaldo rakatott."

Itt olvashatod: Jókai Mór: Fráter György

Mai napra

"Nem dárda, nem fal, nem zár, nem vagyok - csak Isten óv meg a veszedelemtől."

sumér mondás


Február 24 - Mátyás napja a hagyományban


Február 24-e Szent Mátyás apostol ünnepe, akit Krisztus feltámadása után választották maguk közé a hűtlen Júdás helyére, hogy az úton rendelt tizenkettes szám teljessé váljék. Júdeában, majd Etiópiában hirdette a hitet. A pogányok megkövezték, majd bárddal lefejezték.
Ha Mátyás napján még fagy, akkor a jégtörő éleztetni adta a csákányát.

Ugyancsak ismert szólás a „Mátyás, Gergely két rossz ember”, mely arra utal, hogy ezeken a napokon nagy hidegek szoktak lenni.

A néphagyomány szerint az apostol ezen a napon osztja ki a sípokat a madaraknak, hogy újra énekeljenek.



A hideg idő jó termést, a szeles idő kevés tojást jelzett. Szlavóniában, ha az idő havas volt, búzát, árpát, zabot vetettek a jó termés reményében. A gazdasszonyok pedig sárgarépát, petrezselymet, borsót, azzal indokolva, hogy akkor nem eszi meg a féreg a magvakat.

Eső esetén attól tartottak, hogy a jég elveri a termést, és a szőlő savanyú lesz.

Számos hiedelem fűződik a Mátyás-napi tojáshoz. A Szolnok megyei Csépán a Mátyás-napi tojásból kelt libát marakodósnak, veszekedősnek tartották. Turán úgy vélték, hogy „húsosfejű”, idétlen, nyomorék liba kelne ki. Székelykevén piros ceruzával jelölik meg a Mátyás-napi lúdtojásokat. Itt úgy vélik, ha kikel, a kisliba eltűnik, de ha sikerül, akkor jó gúnár lesz belőle.

Mátyás a halászoknak is jeles napja, ekkor kezdenek ívni a csukák. Az ezen a napon fogott csukát a nép Mátyás csukájának nevezi, és egész évre bő hal-fogást ígér.


Romhányi József: Szamárfül




A majom búcsúbeszéde társaihoz emberré válása alkalmából


Majmim, kik eleddig testvérim valátok
fán csimpaszkodtomban hű társim valátok,
meghatva állok ím búcsúzni alátok,
mivel kezdetét vőn emberré válásom,
sok hasraesés közt két lábra állásom.
Az kies barlangban lészen már szállásom.
De bármerre viszen rangos emberségem,
testvér-emlékitek soha meg nem sértem.
Esküre emelem kezem...
Na mit csodálkoztok ezen?
Persze! Ezt mellsőnek nevezik, akik
még oktalan makik!
Kívánom, teremjen bőséget sok fátok,
tömje pofátok
gubó, gubacs, inda.
Nekem jó lesz majd a velős palacsinta!
Ugye, most csorog a nyálatok,
alsóbbrendű növényevő állatok?
Meg ne szenvedjétek a tél kemény fagyát...
néhány viseltes gatyát
eljuttatok majd hozzátok,
de nehogy a fejetekre húzzátok,
idétlen barmok!
Különben is mit akartok,
fejlődéstanilag visszamaradt emlősök?!
Korcsok vagytok, nem ősök!
Meggyalázzátok a késő utódokat!
Kaktusz bökje meg az ülőgumótokat!
Mars innen! Végeztem! Slussz!
Nézze meg a Pithecanthropus erectus!
..

Fóliában sült burgonya sajtmártással




4 személyre

4 nagy szem burgonya /összesen kb. 1 kg/
30 g pineamag (Ha nincs pineamag, akkor használhatunk darabosra tört mandulát, diót, mogyórot)
200 g friss sajt,
4 ek tejszín
125 g gorgonzolasajt,
1 csokor friss bazsalikom
bors, alufólia

A burgonyát alaposan megmossuk, konyhai papírtörlővel megszárítjuk, és egyenként fóliába csomagoljuk.
Sütőrácsra helyezve a 250 fokra /gázsütő 5-ös fokozat/ előmelegített sütőben kb. 1 órát sütjük.
Közben a píneamagot egy serpenyőben zsiradék nélkül aranybarnára pirítjuk. A sajtot, a tejszínt és a gorgonzolasajtot villával simára keverjük. A krémet végül borssal fűszerezzük.
A megszült burgonyát kibontjuk a fóliából, kettévágjuk és mélyedést nyomunk a közepébe. Megtöltjük a sajtkrémmel, majd a píneamaggal megszórva tálaljuk.