2017. március 2.

200 éve született Arany János


Arany János (Nagyszalonta, 1817. március 2. – Budapest, 1882. október 22.) magyar költő.
Irodalmi pályafutása, az 1845-ben született Az elveszett alkotmány című szatirikus eposszal kezdődött, de igazán ismertté az 1846-ban készült Toldi tette.


A verses epika legkiemelkedőbb magyar művelője Nagyszalontán látta meg a napvilágot. Debrecenben tanult, majd tanítóskodott, festett, 1836-ban színésznek állt. 1840-től aljegyző Szalontán, 1842-től a helyi gimnázium rektora.
Az 1850-es években a nagykőrösi gimnáziumban tanított, 1860-től Pesten élt. 1865-ben megválasztották az Akadémia titkárának, majd 1870-79 között az intézmény főtitkára volt. Első nagy írói sikere az Elveszett alkotmány, amellyel a Kisfaludy Társaság pályázatán nyert 1846-ban.
Még nagyobb sikert ért el a Toldival 1847-ben, amely Petőfi barátságát is meghozta, s ez a kapcsolat életre szóló útravalót jelentett számára.

Részt vett a szabadságharcban, és ennek hatására közvetlen forradalmi lírát és katonaköltészetet teremtett.
Az önkényuralom éveiben visszavonultan élve alkotta kiemelkedő balladáit és elbeszélő költeményeit. Ekkori balladái főleg nemzeti jellegűek: a Hunyadi-balladakör darabjai, a Zách Klára, a Szondi két apródja, végül a leghíresebb: A walesi bárdok, amely az ellenállás szimbóluma lett. 1860-tól ismét Pesten élt és bekapcsolódott az irodalmi életbe, a Kisfaludy Társaság igazgatója lett, majd az Akadémia titkára volt.
Késői balladái a lelkiismeret drámái: a Vörös rébék, a Tetemre hívás, az Éjféli párbaj, a Hídavatás, a Tengeri-hántás, Az ünneprontók mindegyike `tragédia dalban elbeszélve`. Több drámát fordított az első teljes magyar Shakespeare-kiadás számára, s magyarra ültette Arisztophanész vígjátékait.
Élete végén Őszikék címmel adta ki lírai hangvételű verseit, a híres "Kapcsos könyv"-et.


Arany János: Letészem a lantot

Letészem a lantot. Nyugodjék.
Tőlem ne várjon senki dalt.
Nem az vagyok, ki voltam egykor,
Belőlem a jobb rész kihalt.
A tűz nem melegít, nem él:
Csak, mint reves fáé, világa.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Más ég hintette rám mosolyját,
Bársony palástban járt a föld,
Madár zengett minden bokorban,
Midőn ez ajak dalra költ.
Fűszeresebb az esti szél,
Hímzettebb volt a rét virága.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Nem így, magánosan, daloltam:
Versenyben égtek húrjaim;
Baráti szem, művészi gonddal
Függött a lantos ujjain; -
Láng gyult a láng gerjelminél
S eggyé fonódott minden ága.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Zengettük a jövő reményit,
Elsírtuk a mult panaszát;
Dicsőség fényével öveztük
Körűl a nemzetet, hazát:
Minden dalunk friss zöld levél
Gyanánt vegyült koszorujába.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Ah, látni véltük sirjainkon
A visszafénylő hírt-nevet:
Hazát és népet álmodánk, mely
Örökre él s megemleget.
Hittük: ha illet a babér,
Lesz aki osszon... Mind hiába!
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Most... árva énekem, mi vagy te?
Elhunyt daloknak lelke tán,
Mely temetőbül, mint kisértet,
Jár még föl a halál után...?
Hímzett, virágos szemfedél...?
Szó, mely kiált a pusztaságba...?
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Letészem a lantot. Nehéz az.
Kit érdekelne már a dal.
Ki örvend fonnyadó virágnak,
Miután a törzsök kihal:
Ha a fa élte megszakad,
Egy percig éli túl virága.
Oda vagy, érzem, oda vagy
Oh lelkem ifjusága!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése